3. fejezet - A smaragd szemek, melyek mindent elégetnek a szívemben

Sziasztok! >w< Nos, Raven Agrippa (szerény személyem) nem bír magával, ezért korábban hozom a 3. részt mint kellene, fogjuk fel egy.. Halloweeni ajándéknak ˇ-ˇ" Nagyon nagyon szépen köszönöm az As you wish és a Some bromance with 1D írójának, hogy megosztották a fanficemet! ♥ Esetleg ha valaki nem olvasta volna még egyik-másikat nagyon ajánlom a figyelmébe! Valamint én még tudnám ajánlani emellett A tanítvány című fanfictiont, szerintem ez is egyszerűen imádnivaló! Mindenesetre jó olvasást kívánok a 3. fejezethez! :)

Raven Agrippa

Louis szemszöge

Kedves Naplóm,

Liam miatt ismét kimaradok egy hétig az iskolából. A zúzódásaimnak idő kell, hogy meggyógyuljanak, de ez úttal nem teszik olyan gyorsan, szóval úgy érzem a sminkek életmentő segítségéhez kell majd nyúlnom. Biztos vagyok benne, hogy használnom kell majd őket, nem akarok túl sok napot kimaradni, hogy utána ne tehessek diplomát miatta. Ez a legnagyobb félelmem. Liam verései úgy tűnik egyre rosszabbak és rosszabbak, őszintén, úgy érzem, hogy eljár kickbox edzésekre csak azért, hogy még jobban megfélemlítsen engem. Tudom, hgy szeret engem, és én is szerettem őt egykoron, de már csak abban reménykedek, hogy elenged. Már minden nap azon gondolkozom: Milyen lenne meghalni? Egyszer egy csillagra nézve azt kívántam: Bárcsak Liam olyan erősen verne meg, hogy bele is halnék. Az egyetlen módja lenne, hogy elengedjen...Erőszak által.

Félek ma iskolába menni. Remélem, hogy az a Harry gyerek békén fog hagyni ma az iskolában, nem tudja mibe keveri magát. Egyébként Liam már biztosan figyelmeztette őt előre.

Minden nap egy hatalmas lyukkal a szívemben ébredek fel, reménykedek a szabadságban, ami sosem fog eljönni. Nem tudom, mit tettem az előző életemben, de biztos vagyok benne, hogy rémes volt, amiért ezt érdemlem, vagy csak Isten bűntet azért, mert meleg vagyok, de egyébként az is lehet, hogy csak az én hibám, mert folyton provokálom Liamet, ami arra készteti őt, hogy megverjen, de úgy gondolom, hogy az utolsó lesz az igazi. Az egész csak az én hibám.

Becsuktam a naplómat sóhajtva, majd bezártam azt. Felülve az ágyamon a könyvecskét a titkos rejtekhelyére tettem, ha bárki megtalálná.. Fogalmam sincs mit tennék. Ma hétfő van, pont egy hete, hogy Liam megsebesített. Minden még mindig fájdalmas, nem tudom sántítás nélkül megtenni a lépéseimet. Anya dühös volt mikor hazajöttem megverve, követelte, hogy mondjam el, ki tette ezt velem, persze hazudtam. Azt mondtam, hogy gördeszkázás közben ért baleset, az pedig kettétört és kukába dobtam. Az egyetlen dolog, ami megnevettetett az az volt, ahogyan a testvéreim reagáltak. Az ikrek megöleltek és mindenhol puszikkal halmoztak el, Félicité azt mondta, hogy nem is lehetnék menőbb, hisz biztosan egy ninja vert így el, miközben megpróbáltam megmenteni a hercegnőt, mint a filmben, amit most látott. Lottie még mindig kiabált a fülembe, csak azt hangoztatta, hogy milyen idióta vagyok. A testvéreim imádnivalók, biztos vagyok benne, hogy már rég öngyilkos lettem volna, ha ők nincsenek.

Lassan felálltam az ágyamról, enyhe fájdalommal az oldalamban. A fürdőszobába mentem, hogy gyorsan lezuhanyozzak, ügyelve arra, hogy ne nyúljak egyetlen zúzódásomhoz sem. Mikor befejeztem egy ideig bámultam magamat a tükörben, a szinte eltűnt zúzódást bámultam az állkapcsomon, és a még mindig ronda, fekete-kék sérülést az oldalamon. Ez után a tetoválásomra néztem a kulcscsontomon, megcsodáltam azt. "It is what it is." Ezt a tetoválást még elsőben csináltattam, mivel azon kaptam magam, hogy minden nap ezt hajtogattam magamnak, és még most is azt teszem.

Megtörölköztem, felvettem a ruháimat a szobámban, majd visszamentem a már kevésbé párás tükörhöz, elővettem a sminkeket. Még Lottie-tól loptam el tegnap este. Óvatosan kezdtem el a sminkecsetet húzogatni a zúzódásomon, majd a fejemet egyik oldalról a másikra fordítottam, hogy nem túl feltűnő-e. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor kimentem a szobából és a táskámat a vállamra vettem. Lemásztam a lépcsőn, melyben csak egy újabb kihívás várt, a fájdalom elkerülhetetlen volt, minden apró lépésemnél. Mosolyogva láttam, hogy az egyik húgom ide-oda rohangál, hogy elkészüljön, az ikrek mindenféle művészi kellékekkel töltik meg a táskájukat, Lottie pedig állva evett, próbálta felvenni a cipőjét, Félicité pedig anyával kiabált, hogy megtalálja a tankönyveit.

Ez után az ikrek rohantak hozzám, a lábaimat kezdték ölelgetni, nevettek és megveregettek, pont ott, ahol fájt, de már az is megerőltetés volt, hogy lehajoljak és átöleljem őket.

"Yayayay! Louis végre iskolába megy!" Kiabált Daisy egy hatalmas mosollyal az arcán.

"És Louisnak nincs több zúzódása!" Éljenzett Phoebe.

"Igen, a zúzódások már elmúltak." Hazudtam, tudtam, hogy rossz, ha a testvéreidnek hazudsz, de nem akartam, hogy szomorúak legyenek iskola előtt, ahogy minden szülő hazudik a gyerekének mikulásról és a fogtündérről, hogy boldogak legyenek. Mi is a különbség?

Daisy és Phoebe nem sokára elrohantak, hogy megkeressék a cipőjüket, míg én a konyhába sétáltam, hogy keressek reggelit. Eldöntöttem, hogy gyors leszek, mindössze egy szelet pirítóst fogok enni. Láttam Lottiet, gyanakodva nézett rám, én pedig idegesen néztem vissza rá.

"Még mindig vannak zúzódásaid, igaz?" Kérdezte tudatosan, én pedig lenéztem. Vesztettem.

"Honnan tudtad?" Kérdeztem a padlón legeltetve a tekintetem. Ilyenkor valahogy mindig érdekesnek tűnt..

"Mert észrevettem, hogy hiányoznak a sminkeim." Visszanéztem rá, az arca nem volt ideges vagy őrült, inkább megértő.

"Igaz, sajnálom." Mondtam miközben gyengéden elmosolyodtam.

"Rendben van, most jobban kellenek neked, mint nekem." Fejezte be az evést, majd elkezdett kimenni, de megállt és komolyan nézett vissza.

"Egyébként a zúzódások előtt is szükséged volt rájuk." Mondta ahogy elsétált nevetve. Félig sokkolva, félig szórakozottan álltam egy helyben. Tényleg imádom a testvéreimet.

****************

Leparkoltunk az iskola előtt. Gyorsan szálltam ki a kocsiból átölelve a könyveimet a mellkasom előtt. Liam leállította a motort, majd ő is kiszállt. Minden nap Liam eljön a házunk elé és felvesz. Anya és a testvéreim halálosan imádják őt, mert nem tudják, hogy milyen valójában. Soha nem mondtam el nekik. Liam mindig meleg mosollyal jött el értem, ami akkor úgy tűnt, hogy valódi. Ő az arcomért nyúlt, hogy megérintse, én pedig összerezzentem. Nem akartam azt tenni, de a félelmem miatt mégis sikerült. Liam dühösen sóhajtott. 

"Hány alkalommal kell még bocsánatot kérnem, hogy elfelejtsd, egyébként tudod, hogy elég lenne egyszer is elmondanom, ugye?" Idgesen kezdte, mikor nem válaszoltam durván megragadta az állam és felemelte a fejem, így kénytelen voltam a dühös, barna szemeibe bámulni.

"Nézz rám mikor hozzád beszélek, Louis!" Kiabált. Láttam a szemem sarkából, hogy rengeteg ember néz minket, a szívem gyorsabban kezdett verni, valamit csinálnom kellene vele..

"T..Tudom drágám, tudom.. Bocsánat, én megbocsájtok neked, csak ne csináld ezt, ne itt, az emberek bámulnak minket.." Mikor Liam egyáltalán nem nyugodott meg az egyetlen dolog amihez fordulni tuttam az, hogy buzgón megcsókoltam őt. Liam végre elengedett és viszonozta a csókot erőszakosan átdugva nyelvét a számba. Amikor végül elhúzódott végre tudtam lélegezni, az arcára néztem, s láttam hogy boldog. Nyugodt volt, tudván, hogy most minden rendben van.

"Megbocsájtok, Louis." Jelentette ki ahogy megtámaszkodott, egyenesen a füleimbe suttogott. "De tudod vannak jobb módszerek is, hogy elérd a megbocsájtásom." Jelentette ki ezt is, forró lehellete megütötte a nyakam. Kirázott a hideg, hangosan nyeltem. Féltem, hogy mire utal ezzel. Hátrébb húzódva végül rám kacsintott, s elindult az első órájára. "Viszlát bébi!" Kiáltotta a válla fölött.

Megfagyva álltam ott egy ideig, mire végül megindultam a történelem órára. Éppen beértem mielőtt a csengő megszólalt volna, lihegve rontottam be az osztályba. Gyorsan véve a levegőt baktattam el a tanterem végébe, foglaltam el a helyemet. Éreztem, hogy egy tekintet engem figyel. Felnéztem, majd egy smaragdzöld szempárral találtam szembe magamat. Azok a szemek a göndör hajú ördögéi voltak, nem hagytak békén, pont miattuk hiányoztam egy hétig az iskolából. Meg tudom mondani, próbált nem mosolyogni, de csúnyán elbukott, úgy látszik örült, hogy újra lát. Nem is tudom miért, hisz nem is ismerem! Megforgattam a szemeimet, majd gyorsan el is néztem. A tanár belépett, majd névsort olvasott, a szemei megállapodtak rajtam, majd visszanézett a papírjára, csak utána realizálta, hogy igen. Itt vagyok.

"Oh, Mr. Tomlinson, úgy látom jobban érzi magát?" Kérdezte én pedig csak bólintottam, majd ő rám mosolygott.

"Nos, csodás! Épp időben értél vissza ahhoz, hogy téged is be tudjalak osztani csoportmunkába." Nyögések hallatszottak az egész teremben, az egyetlen ember, aki nyugodtnak látszott az a Harry gyerek volt, egyébként izgatottnak tűnt. Pfff, stréber. Gondoltam magamban.

"Igen, mert milyen izgalmas, ha partnerrel csinálod, nem igaz?" Volt pár ember, aki újongott, de hamar nyögésbe változtak, mikor a tanár azt mondta, hogy ő fogja választani a párokat.

"A feladat az, hogy válasszatok egyet a híres csaták közül és írjatok egy jelentést róla. Ja, és adjatok képeket is a jelentésetekhez. Egyébként az is a dolgotok lesz, hogy csináljatok valamit, amit a katonák használhattak a csatában, mint például egy kard, páncél, bármi amit úgy gondolsz megfelel a célra." Az osztály egyre jobban úgy tűnt, hogy unatkozik, minden szóval együtt jobban. A tanár megköszörülte a torkát, majd egy papírt fogott a kezébe.

"Íme a párok: Jason Thomas és Damon Racker, Samantha Green és Lucy Duglass." Elbambultam, míg a neveket olvasta, nem igazán érdekelt, hogy ki kivel lesz egy párban.

”És végül Louis Tomlinson és Harry Styles." Felkaptam a fejemet az asztalról, a szemeim hatalmasra kerekedtek, viccesen nézhettem ki.

"Ms. Smith, én nem tudok együtt dolgozni Harryvel!" Mondtam gyorsan, Ms. Smith pedig nem nézett ki túl boldognak.

"Figyeljen ide, Mr. Tomlinson. Tudom, hogy Mr. Styles új itt, de ő nagyon okos és a döntésem végleges." Mondta határozottan. Pánikba estem, nem tudtam együtt dolgozni vele. Ha Liam megtudja biztos, hogy megöli őt, aztán ki tudja, mit tesz velem? Újra elbambultam, majd az egyetlen dolog, amit hallottam a csengő volt.

Amikor a csengő megszólalt elvett tőlem egy pár percet, hogy felálljak az asztalomtól, de addigra már a legtöbb diák elhagyta a termet. Mindenki, kivétel a göndört. Ő elkezdett felém sétálni, megfogtam a cuccomat, próbáltam elsuhanni mellette, de ő blokkolt ebben. 

"Akkor mi.. Partnerek vagyunk, ugye?" Kérdezte zavartan.

"Aha, asszem." Válaszoltam hidegen, talán elég durva voltam ahhoz, hogy partnert akarjon cserélni és ne kelljen együtt dolgoznunk, de minden, amit kaptam egy mosoly volt.

"Szóval arra gondoltam, hogy csinálhatnánk valami klasszikusat, mint mondjuk a függetlenségi háború, vagy lehetne valami spontán, mint a spanyol örökösödési háború, vagy talán---"

"Nem érdekel!" Csattantam fel és próbáltam elmenni, de ő továbbra sem engedett.

"VÁRJ!" Kiabált rám, megálltam és megfordultam, csak meredtem rá.

"Mivan?" Kérdeztem. Megbotlottam, majdnem ráestem egy asztalra.

"Meg tudnád adni a telefonszámod?" Kérdezte.

"Mi?! Miért?!"

"Nos, egy projektet csinálunk, nem? És nem vagyok olyan stréber, hogy minden munkát magamra vállaljak a te neveddel rajta. Ha te nem segítesz nekem, akkor mindketten megbukunk." Sóhajtottam, majd elővettem egy darab papírt és ráírtam a számom. Habozva adtam oda Harrynek, aki mosolygott, a gödröcskéi büszkén jelentek meg arcán.

"Remek, köszönöm." Mondta.

"Ne keress meg, ha nem a projekttel kapcsolatos, értetted?" Kérdeztem még mindig durvasággal a hangomban, de a mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról.

"Természetesen. Szia, Lou!" Mondta, majd elsétált. Várj. Lou? Teljesen összezavart. Megráztam a fejem, majd kimentem a teremből. Amint kiértem megláttam Liamet, az ajtónál várt, így együtt tudtunk menni a következő óránkra. Megmarkolta a derekam, ami nyöszörgésre késztetett a fádalom miatt, mivel ő megmarkolta a zúzódást az oldalamon. Nem mondott semmit, csak megcsókolta a nyakam, majd mindketten elsétáltunk. 

Közben nem tudtam kiverni a fejemből a Harry problémát. Ez a fiú tényleg a halálomat fogja jelenteni, ha nem vigyáz. Rohadt durva volta vele, de még mindig nem változtatott a hozzáállásán, még mindig olyan boldog, mint volt. Ez egyébként egy kissé idegesítő volt, de frissítő is, ahhoz képest, amihez hozzá voltam szokva. Egy kis mosoly jelent meg az arcomon mikor besétáltunk a tanterembe. Egyedül a smaragd szemeire tudtam gondolni.