Sziasztok! :) Nos, ismételten egy oneshottal jöttem, de most nyomós okom van rá. Ezt egy bizonyos valakinek szeretném küldeni, aki valószínűleg tudja, hogy róla van szó. Legalábbis remélem :) De minden olvasómnak küldöm ezt, akik egy kicsit is éreztek így, valaha is. Soha nem szabad feladni, mindig van kiút. Jó olvasást kívánok :)
Raven Agrippa
Egy új év.
Legalábbis egy új tanév kezdődött idén szeptemberben a gimnáziumban, ahol
tanultam. Egészen elsős korom óta utáltam ide járni. Hogy miért? Arra nyomós
okom volt.
Minden az első évem februárjában
kezdődött. Rengeteg aranyos és szép lány volt az iskolában, akinek tetszettem.
Nos, ennek hírnek hallatán egy normális tanuló szinte kiugrana a bőréből,
ellenben velem. Engem nem érdekelt, hogy az iskolában hány lány szerelmes
belém, az sem, hogy mennyire. Mióta megláttam első nap szerettem egyik
osztálytársunkat. Amolyan szerelem első látásnak dolognak mondhattam volna.
Tudjátok, mint azokban a csöpögős filmekben. Éppen Valentin nap volt, ami talán
az iskolában úgymond bevett „ünnepnek” számított. Mindenki piros, vagy éppen
rózsaszín kis kártyácskákat írt szíve választottjának remélve, hogy az
viszonozni fogja érzelmeit. Én is így tettem, az egyetlen baj az volt, hogy én
nem az ellenkező nem számára írtam szerelmes leveleket. Nos, annak ellenére,
hogy rengetegen kedveltek az iskolában temérdek olyan is akadt, akik ezt épp
ellenkezőleg gondolták. Abban a szent másodpercben fejeztem be az írást, majd
már hajtottam is össze a csepp kártyát, hogy a zsebembe csúsztathassam, mikor
is hirtelen egy, a padom felé tornyosuló leány alakja kapta ki a kezemből.
„Nézzük csak, nézzük.. Kinek írt a
szívtipró szerelmeslevelet Valentin napra..” Kezdte gúnyosan tekintve
barátaira, barátnőire. Nevettek.
„Hé! Add azt vissza!” Nyüszítettem,
ahogyan próbáltam tőle elvenni, de furfangosabb volt, mindig sikerült
kicseleznie a kezemet.
Soraimat olvasta, fennhangon az egész
osztály előtt. Mindenhonnan két féle érzelmek tükröződtek, ahogyan az utolsó
szavakat is elolvasta. Undor vagy épp hitetlen meglepettség hálózta be a
tantermet. Végignézve az arcokon temettem enyémet tenyereimbe, ahogyan éreztem,
hogy mindenki engem bámul, majd vagy susmorogni kezdenek, vagy fennhangon
szidalmazni engem.
Ez volt az első
évem februárja.
Azóta már a 4. és egyben az utolsó évemet
jártam. Alig várom, hogy kiszabadulhassak ebből az iskolából és egy másik
városba mehessek egyetemre, hogy új életet kezdhessek. Minden vágyam volt. Már
mindenki tudott róla. Az összes diák, a tantestület, az igazgatóság. Utáltam
azt a napot. A Valentin nap már semmit nem jelentett számomra, a boldog párokat
szinte átkozni tudtam volna, mert minden összejött nekik. És velem mi történt?
Minden nap kigúnyoltak és bántottak. Igazán remek közösséget alakítottam itt
ki. És hogy miért nem mentem át másik iskolába? Arról fogalmam sincs. Idénre
pedig már teljesen felesleges lenne iskolát váltanom. Már csak ezt a 9 hónapot
kell kibírnod! Gyerünk, meg tudod csinálni!
Még el sem értem az iskolát, máris
görcsben állt a gyomrom. Mi fog történni ma? Még mindig ugyanúgy fognak
szapulni, mint az előző években? Oh, igen, valószínű.. Lépteimen lassítottam,
próbáltam legyőzni a szorongásomat odabent. Nem kell félnem tőlük. Teljesen
gondolataimba mélyedtem, de már arra sem emlékszem, hogy min merenghettem
annyira. Egyetlen dologra lettem figyelmes. Megérkeztem.
Nagy levegőt vettem. Légy erős, meg tudod
csinálni. Beléptem a kapun. Innentől nincs visszaút. Egyenesen lépkedtem előre
az épület bejárata felé a kövezett járdán. Szívem egyre hevesebben kalimpált
mellkasomban, úgy éreztem, hogy ki akar szakadni. Rémes érzések keringtek
bennem, hiába próbálkoztam leküzdeni őket. Az udvaron lévő emberek ügyet sem
vetettek rám, s én sem rájuk. Minél természetesebb akartam lenni, minél jobban
elrejteni félelmeimet, s túl lenni ezen az egész napon, héten, hónapon, éven.
Rettegve nyúltam a kilincsért, majd ráfontam hosszú ujjaimat és lenyomtam azt,
belépve abba az épületbe, hol az életem pokollá vált. Ismerős és ismeretlen
arcok fogadtak. Az osztálytársaim, az évfolyamtársaim megvetően néztek rám. Én
csak megpróbáltam nem törődni velük és egyenesen a szekrényem felé vettem az
irányt. Már messziről láttam, hogy tele van ragasztva idióta kis cetlikkel.
Olvasni kezdtem őket, mindenféle „jókívánságok” és rágalmazások voltak rájuk
firkálva. Ahogyan elmerengtem rajtuk arra kaptam fel a fejemet, hogy egy nálam
még magasabb és erősebb srác kapja le vállamról a hátizsákom. Reakcióidőm még
jó volt, azonnal megfordulva próbáltam elvenni tőle, ám ő társainak dobálta.
Kétségbeesetten rohangáltam köztük, hogy megkapassam a cuccomat, de nem úgy
tűnt, hogy el akarják engedni. Pár perc után egy lányhoz került, ki óvatlan
pillanatában a kezembe dobta a táskámat, én pedig erősen megragadva azt
rohantam el a közelükből. Nem akartam látni őket, soha többé! …De még az
óráimra be kell mennem… Kirohantam az iskolából, az udvar egy eldugottabb
részén ültem a fal mellett, teljesen egyedül. Nem akartam visszamenni oda.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje lehettem ott, de úgy 10 perce, mire
megszólalt a csengő. A francba is, órára kell mennem!
S ez így ment egész nap. Próbáltam
menekülni előlük. Ez az első napon még sikerült is.
Ám teltek a napok, a hetek. Lassan eltelt
másfél hónap, a zaklatásaik pedig egyre gyakoribbak voltak, az életem más-más
területeire is kiterjedtek. Voltak alkalmak, hogy utánam jöttek a mosdóba, és
míg egy vagy két srác lefogott lányok csókolgatták az arcomat, az ajkaimat
ördögien nevetve. Ma is eljátszottak velem minden már napi rutinná vált
zaklatást, mire eljött az ebédidő. Az iskola étkezőjében ültem egy vastag
történelemkönyvet bújva. Muszáj voltam tanulni, hiszen a dolgozatok és a
vizsgák a nyakamon voltak. Ebédemet lassan, kedvetlenül csipegettem, mikor pár
srác jött oda. Próbáltak jópofizni velem, én pedig kapcsolatot létesíteni
velük, rögtön ez után pedig többször is ráköptek az ételre, amit éppen ettem,
majd fel is borították a tálcát. Teljesen sokkolva néztem a történteket. Nem
voltam képes elhinni, hogy mindez megtörténik. Az egész ebédlő engem bámult.
Ételfoltos ruhámra néztem, majd a srácokra, az asztalra, az egész helységre.
Szívem vadul kalapált, fejem lüktetett, szinte egész testemben remegtem.
Hirtelen kaptam fel az asztalról a könyvet, utat törve magamnak kezdtem el
rohanni a kijárat felé. Szemeim égtek, éreztem, hogy nemsokára könnyek fognak
utat törni maguknak belőlük. Kétségbeesetten rohantam ki az iskola kapuján, s
csak akkor lassítottam le, mikor már messze jártam tőle. Arcomat törölgettem,
hiszen közben valóban megeredtek könnyeim. A könyvemre néztem, majd körbe az
utcán, ahol éppen sétáltam és a vastag papírhalmazt egy kukába dobtam, s újra
futásnak eredtem. Tudtam hova akarok menni.
Az agyam teljesen sötét volt, lelki
fájdalmaim helyett szinte már a fizikaiakat éreztem át. Miket beszélek? Éreztem
őket. Az autópálya lesz számomra a legmegfelelőbb hely. És egészen közel is
voltam hozzá. A kisebb, felüljáró hídra álltam, hol a biciklisek és gyalogosok
közlekedtek. Nos, a kilátás még szép is lett volna innen, ha épp nem más miatt
jöttem volna ide. Nem éreztem azt az élni akarást, amit kellett volna. Úgy
éreztem, hogy nem tudom végigcsinálni. Bele fogok halni, ha csak még egyetlen
napot is ki kell bírnom velük. Nem leszek képes tovább elviselni mindezt.
A testem akaratomon kívül mozdult.
Könnyeim szakadatlanul folytak végig arcomon, ahogyan a korlátra álltam. Már
csak egyetlen.. Csak egyetlen picike lépés, egy széllökés választott el attól,
hogy az autók előtt, majd csak az ütődés után lelhessem meg a békét. Nagyokat
sóhajtoztam, próbáltam rávenni magamat az ugrásra. Percekig tartott, mire
elszántam magam, ám egy kiáltást hallottam, eztán pedig hiába előre mozdítottam
a lábamat, valahogyan hátrafelé estem. Egyenesen valakire. Nem értettem, hogy
mi történt.
„Ne csináld! Nem éri meg!” Nyöszörögte egy
vékony hang alólam. Akkor realizáltam, hogy még mindig rajta voltam, akárki is
volt az. Megilletődve kászálódtam fel és fordultam szembe vele. Teste apró
volt, vonásai gyönyörűek. Arcbőre fehér, mégis gyönyörű és élettel teli,
gyönyörű kék szemei aggodalmat sugároztak. Karamellbarna haja össze-vissza
kócosan állt a fején. Amint leszálltam róla normálisabban ismételte meg
mondatait, majd vörösödött el.
„Elnézést, a nevem Louis Tomlinson.”
Mutatkozott be. Nos, hogy igazat mondjak, ismerős neve volt, de nem tudtam
honnan. Szólásra nyitottam ajkaim, ám ő épp előttem tette ezt meg. „Te pedig
Harry Styles vagy.” Motyogta rám pillantva. Ismer engem. Hatalmasakat pislogtam
rá, majd egyetlen szó nélkül bólintottam.
„Nézd Harry, én.. Nagyon sajnálom.” Kezdte
újra a mondandóját, ahogyan közelebb kucorodott hozzám és megfogta az egyik
kezemet. Övéhez képest enyém hatalmas volt, két apró kezével fogta egyszerre az
én bal kezemet. „Tudom, pontosan tudom, hogy min mész keresztül, én is átéltem
ugyanezt pár éve.” Nevetett fel kínosan. „Tudom, most idiótának tartasz, mert
nem is ismersz meg minden, de.. Éppen 3 végeztem abban az iskolában, ahol most
tanulsz. Meglehet, hogy te nem ismersz meg engem, de én pontosan tudom, hogy te
ki vagy.” Beszélt hozzám folyamatosan, angyali hangja kezdte kitisztítani a
fejemben lévő zavaros gondolatokat. „Én.. Megpróbáltam ugyanezt régen, mint
most te.. Megpróbáltam véget vetni az életemnek, de letettem róla.. Neked sem
szabad megtenned! Annyi mindent megtehetsz még az életedben, és meg is kell
tenned! Nem adhatod fel csak így!” Szorította meg a kezemet, egyenesen a
szemeimbe nézett. Teljesen meglepett magabiztossága, valamint az, hogy mennyire
segíteni akart rajtam annak ellenére, hogy én meg sem ismertem. Akarva
akaratlanul mozdultam, s húztam el kezemet tartásából, majd öleltem át szorosan
mindkét kezemmel. Testem újra remegni kezdett, szipogtam. Fogalmam sem volt,
hogy miért éppen egy ilyen srácnak kezdem el kisírni magamat, mint Louis. Úgy
tűnik, hogy segíteni tudott rajtam..? Tényleg ment volna neki?
**************************
Teltek a hónapok, én pedig minden napomat
Louisval töltöttem. Remekül éreztem magam a társaságában, nem is figyeltem oda
azokra az idiótákra, akik az iskolában próbálták tönkretenni napjaimat.
Azon az őszi napon teljesen igaza volt.
Nem lett volna szabad azon a napon feladnom. Ő, csakis ő egyedül jelentette a
kiutat a számomra ebből az átkozott sötétségből.
Ismeretlenekből váltunk legjobb barátokká,
s eztán jelentkeztünk az X faktorba, ahol rengeteg új, s kedves embert
ismertünk meg. Lettek barátaim, boldog és teljes életet élhetek oldalukon, a
One Direction egyik énekeseként nap mint nap több 1000 rajongót boldoggá téve,
valamint egyetlen kiemelt személyt ezen a világon: Őt. Louis William
Tomlinsont, ki ellopta a szívemet.
Never give up,
life’s so much more than the hard times you live.
Try and find happiness.
Be proud of yourself.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése