6. fejezet - Beep, beep, szól a szívem (1. rész)

Sziasztok! Na akkor meghoztam a My Saving Grace új részét, viszont ez a rész tartalmaz erősen 18 éves korosztály felett ajánlott tartalmat: Erőszaktevő szöveget (Ami miatt elnézést kérek, hogy rémes, de ez az első ilyen jelenetem. Úgy értem, hogy nem az első 18+ jelenetem, de ebben az értelemben igen), ezen kívül pedig a második elválasztó "csillagsor" után Louis érzéseit a történtek után, tehát akik nem szeretnék elolvasni a durvább részt a két elválasztó kis sor közti részt ne vegye figyelembe, próbálok nem sokat utalni rá a későbbiekben :) Köszönöm szépen ezt a rengeteg oldalmegtekintést, nem tudjátok elhinni, hogy ezzel milyen boldoggá tesztek engem, valamint a kommentekkel, amikben arra biztattok, hogy folytassam! Köszönöm, hogy itt vagytok! ♥ Jó olvasást kívánok!

Raven Agrippa

"Kérem! Könyörgöm, mondja valaki, hogy a fiam rendben lesz!" Kiabált Anne hangosan, túlkiabálva a mentők szirénáit. Az egész szomszédság hátán felborzolták a szőrt a történtek, fogalmuk sem volt, hogy ki tehette ezt Harryvel, vagy hogy miért? Anne-t egy szomszéd hívta fel és mondta el neki, hogy Harry a földön fekszik, semmire nem reagál, s csúnyán össze van verve. Mikor hazaért már csak a szirénákkal, a sikolyokkal és a rendőrséggel találkozott.
"Korai lenne mondani bármit is, de súlyos fejsérülést szenvedett, kórházba kell vinnünk amilyen gyorsan tudjuk!" Mondta a mentős, miközben a szinte halott kinézetű fiút pakolta fel a hordágyra. Anne zokogott, kezei remegtek, fia arcához nyúlt, hogy megsimogassa azt. Anne szemei már csak akkor teltek meg még ennél is jobban könnyekkel, mikor látta a mentőautót ajtajait becsukódni, majd elhajtani előle, fiával együtt.

********************************

Louis szemszöge
Mikor Liam házához értünk egy ideig továbbra sem engedte el a kezemet, látszólag azon gondolkozott, hogy hogy szálljon ki úgy, hogy ne kelljen elengednie csuklóm szorítását, végül lemondott az ötletéről, s egy percre elengedte. Másik kezemet csuklómra helyeztem, melyen lila folt ékeskedett, bőröm még mindig megviseltnek tűnt szorítása után, de már csak azt vettem észre, hogy saját ajtaja bevágódik, az enyémet pedig szinte kitépi a helyéről. Csuklómat védelmező kezemet egyetlen ütéssel csapta arrébb, majd markolta meg ismét erősen az érzékeny bőrfelületet. A kocsi ajtaját nemes egyszerűséggel csapta be, majd nyomott meg egy gombot a kulcson, mely hatására a jármű hangos pittyenéssel és lámpái villogtatásával jelezte, hogy lezárt.
Még mindig Harryn járt az eszem, arra sem figyeltem, hogy Liam merre húz, párszor a lépcsőkön vagy úthibákon fel is bukdácsoltam, de nem törődött vele, ment előre, mint valami fújtató bika, ha pedig elestem karomat szinte kirántva a helyéről rángatott fel a földről olyan pillantással, mintha meg tudott volna ölni. Tudtam, hogy szülei már elég régen üzleti úton vannak, biztos, hogy nem lesznek ott, hogy megvédjenek, de fogadni mertem volna, hogy testvére sincs már otthon, de legalább is nagyon másnapos, és nem fog törődni azzal, hogy a drága öccse éppen mit csinál velem. Ez az én sorsom, már régen beletörődtem, de most egyáltalán nem tudott érdekelni, csak egy dolog: Reménykedtem, hogy ő még jól van.
Liam a lépcsőn kezdett felrángatni, bukdácsoltam a fokokon, sosem ment a lépcsőzés még lassan sem, de gyorsan! A lábaimat kapkodtam felfelé, minél jobban tartani akartam vele a tempót. Szobája ajtaja előtt végre újra elengedte a kezemet, s nemes egyszerűséggel lökött be rajta, akár egy rongybabát, mitől a földre is estem, ő pedig az ajtót becsukva zárta kulcsra. Ennek már nem volt jó kezdete, tudtam, hogy most csúnyán meg fogom bánni még azt is, hogy egyáltalán megszülettem. Miért is nem hisztiztem tovább a tanárnak, hogy cseréljen párokat?! Már csak Harryt sajnáltam. Belerángattam ebbe az egészbe. Miután Liam végzett az ajtóval elém sétált, elsőnek a gyomromba rúgott, hogy összegörnyedjek, majd nemes egyszerűséggel a hátamra taposott párszor, hogy még el is feküdjek a földön tehetetlenül köhögve. Szemeiben semmi együttérzést nem láttam, ahogyan szenvedő arcom kémlelte, egyedül a kegyetlenség, valamint a tipikus "most megfizetsz" tekintete látszott arcán, mitől még akkor is megijedtem, mikor nem bántott, de már rosszul kezdte. Teljesen szótlan volt.
Miután abbahagyta a rugdosásomat, én pedig abba tudtam hagyni a köhögést zilálva feküdtem a földön, de tudtam, hogy ennyivel nem úsztam meg. Szavai, miket akkor súgott a fülembe mielőtt ott hagytuk volna Harryt még mindig visszhangzottak a fülemben. Lehajolt, s a hajamnál fogva rángatott el az ágyig, hogy fellökjön rá, majd bele is passzírozzon a matracba. Testem eddig is remegett, de már nem tudtam kordában tartani. Minden egyre rosszabbra és rosszabbra fordult, könnyeim csordultak ki a szemeimből, bocsánat kérő arccal néztem rá, miközben könyörögni kezdtem neki, hogy bocsájtson meg, én nem akartam, s hogy mindent megmagyarázok, de pont nem érdekelte. Ugyanazzal a kifejezéstelen, mogorva arccal nézett rám mint előtte, majd kezét újra emelte, hogy egyszerűen a torkomra csavarja ujjait és megpróbáljon megfosztani a lehető legtöbb levegőtől. Kezeim automatikusan az övéire fonódtak, próbáltam letépni magamról, de túlzottan erős volt.
"Liam.. kérlek.. Liam, megfull...adok..!" Nyögtem a szavakat, valóban alig maradt már levegőm, szédülni kezdtem, úgy éreztem, hogy most tényleg megfojt, hogy én is megbűnhődök azért, amiket elkövettem, de nem így történt. Kezeit hirtelen feszítette le nyakamról, gondolom miután látta, hogy már nem sokáig fogom bírni. Levegő után kapkodtam, próbáltam a lehető legtöbbet belélegezni a tüdőmbe, miközben ő újra elkapta ezúttal mindkét kezemet, a fejem felé feszítette őket az ágyon, a nyakamat kezdte el erősen harapdálni, éreztem, hogy a vér kicsordul a vékony bőrrétegen. Már ettől a 'csekély' fájdalomtól ide-oda vergődtem az ágyon és sikoltoztam, néha segítségért suttogtam, de azt már kiáltani nem mertem. Biztos, hogy megölt volna itt helyben.
Mikor kényszerű vergődésemet megunta hideg fémet éreztem a kezeimen, de nem volt erőm arra, hogy kitépjem belőle a kezem. Liam apjának a bilincsei, hiszen rendőr volt. Mindig is gondolkoztam, hogyan nem jött még rá arra, hogy fia titokban milyen ügyekbe keveredik, miket csinál, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy nemes egyszerűséggel az ágyhoz szögezi a fémmel kezeimet, majd szitkozódni kezd. Életemben talán még egyszer hallottam tőle egyszerre ennyi sértő szót, de azokat nem rám irányította, most viszont.. Sértő, ócsárló szavainak 80%-át hozzám irányította, a maradék 20%-át pedig Harrynek. Még mindig csak arra akartam gondolni, hogy rendbe fog jönni, de még abban is kételkedtem, hogy Liam ütései után életben maradt.
Szemeimet, valamint számat egyaránt szorítottam össze, mikor megpróbált megcsókolni, de ezt természetesen észrevéve azonnal egy ütést kaptam az arcomra, mire fájdalmas nyögésemet kihasználva máris ajkaim közé tudott férkőzni. Mindig is utáltam piszkos módszereit, meg kellett volna már tanulnom, hogy ne ellenkezzek vele.. Sőt! Ne húzzak vele ujjat, de folyamatosan azt teszem. Szavait és egyszerű tetteit próbáltam kizárni az agyamból, de belül rettegtem. Rettegtem tőle, és attól is, hogy előtte lesz rohamom. Sosem látott még úgy, s biztos vagyok benne, hogy mást sem tenne, csak kihasználná az alkalmat. Fájdalmaim közepette gondolatmenetemből a ruháim szakadásának hangja szakított ki. Persze, hisz gondolhattam volna. Előbb rögzítette a kezeimet, minthogy egyetlen ruhadarabot is lefejtett volna rólam, más sem maradt, mint a jó öreg nyers erő és tépés. Szitkozódásait továbbra is hallatta, mik egyre több és több könnyet eredményeztek szemeiben párosulva azzal, hogy fogaival folyamatosan kegyetlenül harapdálta össze vissza, szívogatta még mindig sebes testemet a korábbi tetteitől. Szemeimet összeszorítottam, nézni sem akartam, ahogyan a többi ruhámtól is egyszerűen foszt meg, majd ahogyan a nadrágom is lekerült rólam markolt a férfiasságomra, de ahogyan kinyitottam résnyire szemeimet rájöttem, hogy rajta már az alsóján kívül régen nem volt semmi, meredező férfiassága viszont egyre jobban megrémisztett. Csinálta már ezt velem, tudtam, hogy mekkora fájdalomra kellett számítanom, szinte egy műtéthez hasonlítanám. Tudom, hogy fájni fog, de sosem lehet rá az ember eléggé felkészülve. Erősen ajkaimra haraptam félelmemben, majd már csak fémes ízét éreztem saját véremnek, ahogyan egy szó nélkül tűrtem mindössze remegve, akár egy nyárfalevél, hogy az utolsó testemet védő ruhadarabtól is megszabadítson, s ugyanazzal a mozdulattal tolja feljebb lábaimat, hogy jobban hozzám férjen.
Ujjait egyszerűen, szinte mindennemű nedvesítés nélkül tolta a testembe, egyszerre kettőt is. A hihetetlen mértékű fájdalom végighasított gerincemen, nem emlékeztem rá, hogy a múltkor is ennyire durva lett volna. Egyre jobban zokogni kezdtem, sikoltásaim szinte a falakat rengették meg minden egyes mozdulatánál, mikor betolta vagy kihúzta ujjait. Gondoltam, hogy egyszer ezt is meg fogja elégelni. Felmordulva nézett rám szúrós tekintetével. Hiába nem voltak nyitva a szemeim, éreztem, hogy hogyan pillant rám.
"Kussolsz vagy betapasszam a szádat?!" Kérdezte fenyegető hangnemben, mire csak szipogtam, bólogatni kezdtem a könnyeimmel továbbra is küzdve.
"Cs..Csendben maradok ígérem.." Dadogtam vékony, elhaló hangon, ő pedig folytatta amit elkezdett, bár a 'tágítás' része a dolognak egyáltalán nem tartott sokáig. Szinte gondoltam, hogy mindezt csak azért tette meg, hogy neki kényelmesebb legyen, az én érdekeimmel ebben a percben egyáltalán nem törődött. Miközben saját alsóját vette le a fejemben még egyszer, utoljára lejátszódtak mondatai, miket akkor suttogott, mikor még az Ő udvarukon voltunk. "Ha hazaérünk olyan kegyetlenül foglak megdugni, hogy napokig nem fogsz tudni állni, Tomlinson." Ez volt az az élethelyzet, mikor a nagyon ritka alkalmak egyike közül, de a vezetéknevemen szólított. Tomlinson... Fájt ezt a megszólítást hallani a szájából, ám gondolatmenetemet ismételten egy gerincbe hatoló fájdalom szakította meg. Szinte teljes tagjával hatolt belém egyszerre, önkénytelenül is egy elhaló, ám az eddigieknél sokkal hangosabb sikoltva, fájdalmas nyögés hagyta el ajkaimat, testem és kezeim megrándultak, éreztem, hogy a bilincs a húsomba vág. Egy percet sem várt, hogy megszokjam az érzést mindössze újabb mondatokkal bombázott mint a "Nem megmondtam már ezerszer, hogy lazulj el?! Tudod milyen szűk vagy te mocskos..." inkább ki sem gondolom, hisz az előbb mondta el épp előttem cifra szidás sorozatát.
Saját tagját azonnal mozgatni kezdte a testemben, nem törődött enyém remegésével, össze-vissza hánykolódásával, inkább egy idő után a mellkasomra tenyerelt, hogy egy helyben tartson ott is, ahol a bilincs nem volt rá képes és egyre erősebben, gyorsabban és durvábban kezdett hozzá ahhoz, amit elkezdett. Hangom egyre fájdalmasabbá vált, a sikoltások valahogy nem akartak megszűnni, amik miatt néha fel is pofozott, vagy ütött meg más helyen, hiszen hol érdekelte őt, hogy szenvedek? Csak más ne hallja meg a hangokat. Lökéseiben semmi egyenletességet nem fedeztem fel. Teljesen randomok voltak, hol gyorsabban, hol lassabban csinálta, de ugyan olyan erősen. Torkából néha mély nyögések szakadtak fel, ám úgy tűnt, hogy ő körülbelül 3x ha nem 300x annyira élvezheti, mint jelenleg én.
Szitkozódásaiból, alig kivehető szavaiból egy idő után már éreztem, hogy közel jár a csúcshoz. Ha ez lehetséges még annál is mélyebbre lökte magát testemben amennyire eddig, egyik kezét a számra tapasztotta, mitől levegő is alig jutott tüdőmbe -hisz az orrom a sírástól szinte teljesen eldugult- másik kezével pedig a csípőmre fogott, majd teste, férfiassága megrándulása jelezte, hogy eljutott a csúcsra, s végre ennek is vége lesz. Hamarosan igazam lett, kikászálódott belőlem, de a bántalmazások sorozata itt sem ért még véget, csupán szünetet kaptam addig, míg elment tusolni. A lelkemet már az elején a földbe tiporta, de ötletem sem volt, hogy még annál is mélyebbre tudja majd ásni az önbizalmamat, annál is fájdalmasabb sebeket tud majd okozni. Kezdhettem gondolkozni, hogy mit fogok mondani otthon, mik ezek... Megint.
Amint végre monológját befejezte, elengedte kezeimet, s végre hagyott aludni még nem nyomott el azonnal a megkönnyebbítő álomvilág. Még mindig Harryn járt az eszem. Azon, hogy ugyan megmenteni nem tudtam, de legalább a fájdalmai egy részét át tudtam venni, vagy legalább az életét megmenteni, bár ez volt az a dolog, amiben őszintén a legkevésbé bíztam jelenleg. Féltettem, de fogalmam sem volt, hogy miért. Mit érzek ez iránt a fiú iránt..?!
****************************
1 hónappal később - A bemutató napja

Harryt már azóta a nap óta nem láttam, az életem pedig fokozatosan kezdett egyre rosszabbra fordulni. A napok, mikor már annyi bűntudat halmozódott fel bennem, hogy lelkemről már nem is tudtam, hogy létezik-e még. A napok, amikkel Liam egyre és egyre agresszívebb lett velem, mikor azt hittem, hogy ez az után a nap után már fizikálisan lehetetlen. Nem vert engem úgy meg, ahogyan Harryvel tette vagy ilyesmi. Csak fokozatosan.. újra újra és újra. Sokszor már csak arra a pontra jutottam el, hogy a zuhany alatt álltam egészen addig, míg a víz hidegre nem váltott, majd még akkor is kicsit tovább a zuhanyrózsa alatt maradtam.
Még mindig jártam iskolába, úgy, ahogyan Liam is. Mindketten normálisan viselkedtünk, olyan normálisan amennyire csa lehetett, de ahogyan megszokták tőlünk, még mindig mégis kicsit abnormálisan. Liam úgy viselkedett, mintha soha nem ért volna Harryhez, én pedig mintha nem láttam volna a saját szemeimmel. Harry már egy hónapja nem volt iskolában, de a barátaitól sem hallottam róla semmit. Nem lepődök meg egyébként, a barátai nem is tudtak róla, hogy én és Harry... Barátok vagyunk, vagy valami olyasmi. Azt szeretném hinni, hogy még mindig él, de mindenki igazán keménynek próbált mutatkozni, semmit sem mondani róla, nehéz volt megtartani a kis darab reményt a szívemben ez iránt.
Ha megtudnám, hogy él, és iskolába jönne vajon hogy reagálnék? Hogy reagálna Liam? Tudna még bármi is működni egyáltalán? Túl sok megválaszolatlan kérdés volt bennem, de úgy gondoltam, hogy jobb, ha megtartom mindet magamnak. Tudom, hogy nehéz lenne... Minden nap úgy iskolába jönni, hogy látom az arcát, tudom, hogy mi történt azon a szörnyű napon, tudom, hogy Liam mit tett vele, s én szinte megszöktem mint egy kibaszott gyáva féreg. Ha még élni is tudnék ezzel a tudattal, csak el kell képzelnem annak a kínzását, hogy azok a gyönyörű zöld szemek semmi más módon nem tudnak rám pillantani, csak egy féle képpen: megvetéssel. Valószínűleg sose beszélne velem újra, de ha mégis akkor valami olyasmi lenne: "Kibaszottul maradj távol tőlem!" Igazán megérdemelném. Megérdemlem a fájdalmat, amivel a sors megáldott, megérdemlem az összes késő estig tartó büntetést és szenvedést, amit az előző hónapban kaptam, főleg a fájdalmat, amit Liam adott nekem nap mint nap. Egyébként ez most szörnyen hangzik, de talán azt is megérdemlem, hogy büszke legyek az életemre, vagy legalábbis ezt mondom magamnak, és sokkal elviselhetőbb a fájdalom, amit átélek..
Egy hónap telt el, Liam bántalmazásai kezdtek ritkábbak lenni, azt hiszem a rögeszméje, hogy "meg kell jelölnie engem" kezdett elmúlni. Természetesen még mindig ugyanúgy az uralma alá hajt, az ellenőrzése alatt tart minden nap minden percében, de már nem ver meg annyiszor, mint a hónap elején. A furcsa, hogy minden alkalommal mikor azt hiszem, hogy felébred és el fog menni nincs igazam, hiszen ott marad velem minden reggel. Hozzám bújik, megcsókolja a homlokomat és azt mondja szeret, de újra vissza is alszik.
Minden estém azzal telik el, hogy sírok, sírok és sírok egészen addig, míg már nem maradnak könnyeim, s a szipogástól már fejfájásom lesz, s végül elalszok. Néha, mikor egyedül voltam már üvöltöttem, sírtam és kiabáltam egyszerre, rengeteg alkalommal emiatt a hangom is elment, valamelyik testrészem mindig megbánta, s ugyan nem magától, de vérezni kezdett. A szívem már régóta vérzett, a repedés folyamatosan bocsátotta ki magából véremet. Tudom, azt mondtam, hogy a szívem már teljesen lyukas, de ez nem lehet vérző lyuk, hiszen akkor nem éreznék fájdalmat, nem érezném ezt a kibaszott bűntudatot és ennyi érzelmet. És tudod mit! Találd ki, hogy milyen kibaszott rossz érzés minden csepp fájdalmat egyszerre átélni, minden egyes mozdulatod miatt bűntudatot érezni, mi már annyira fáj, hogy attól félsz tested előbb utóbb szétreped, s elvérzel.
Szóval miért is próbálkozok még mindig? Mostanában rohadt sokat kérdezem ezt magamtól. Csak ülök a szobámban és gondolkozok. Miért is próbálkozok még azzal, hogy éljek? Nem Liamért élek, biztos vagyok benne, hogy nem ő az oka, érte nem lenne érdemes. Ha csak miatta élnék már régen öngyilkos lettem volna. Minden nap látni dühödt oldalát, min már nem tud segíteni. Minden pillantásával úgy érzem, hogy már rég halott vagyok belülről. Ha csak arra gondoltam, hogy Harry miatt élek nevetés fogott el. Nem a jó értelmű nevetés, kifejezetten szörnyű, hihetetlen rémes nevetés. A gondolat, hogy Harry miatt mosolyogtam utoljára, őszintén csalfa, hamis mosolyokat keltett arcomon. Rájöttem, hogy nem élhetek Liamért, de talán még élhetek Harryért, ha rájövök, hogy életben van. Egyetlen problémám van.. Soha többé nem szeretném őt veszélybe sodorni, elég rosszat tettem már vele.
Ki kellene maradnom az életéből.
Egyébként fogalmam sincsen, hogy ezt hogyan is tehetném meg. A legtöbb ember távozott az életemből már akkor, mikor megismertem őket. Csak odamentem hozzájuk, hogy megkérdezzem a házi feladatot, s máris Liam szúró szempárjával találtam szembe magamat. Már egy hónapja. Tényleg elkezdtem kételkedni Liam birtoklási képességeiben. Jelenleg épp a parkban vagyok, csak nézek magam elé, az ikreket bámultam ahogyan libikókáztak. Mindig próbáltam izgatott arcot vágni, mikor azt mondták nézzek oda, nézzem mit alkottak vagy csinálnak éppen, de a gondolataim fele sem járt rajtuk, csak ültem ott, mint egy szobor, nem mint aki vigyáz rájuk. Ez után megkértek, hogy menjek oda, lökjem őket a hintán, de valami megragadta a szemem. Sőt, inkább valaki.
"Gyerünk már Aiden, te lusta segg, fuss már gyorsabban, a kórházba kell érnünk és úgy futsz, mint egy kibaszott nagymama!" Hallottam, ahogyan a hollófekete hajú srác ordít a másikra, Aidenre, gondolom.
"És mi lenne ha egy kicsit lassítanál, mielőtt nekem is be kell jelentkeznem a kórházba, mert TE seggfej az 5 évi futásmennyiségemet akarod rajtam lepasszírozni EGYSZERRE!" Válaszolt Aiden a másiknak. Tudtam,hogy kik ezek! Harry barátai, valamint kórházról beszélnek, ami valamit jelenthet, mégpedig róla! Meg kell állítanom őket, mielőtt túl messzire érnek. Mikor elfutottak közvetlenül mellettem hirtelen muszáj volt kitörnöm a félénkségemből, különben elszalajtom az egyetlen alkalmamat. Most vagy soha.
"Várj! Hé várjatok!" Kiabáltam rájuk, amire oda is figyelve megálltak.
"Oh, a kurva istenit, köszönöm!" Kiáltott fel Aiden nehezen lélegezve, a térdeit szorongatta. A hollófekete hajú srác felém indult, Aiden pedig követte.
"Mit akarsz Lewis?" Kérdezte bosszúsan, azon töprengtem, hogy honnan is ismert fel, de próbáltam nem beszólni arra, hogy nem emlékszik jól a nevemre.
"Héj! Zayn ne legyél ilyen köcsög, ő mentett meg a hirtelen haláltól a te futtatásod miatt, inkább meg kellene köszönnöd." Mondta Aiden, s rám mosolygott. Zayn, mint megtudtam a nevét pedig fújtatott.
"Ez itt az egyik fő oka annak, amiért köcsög vagyok." Vágott vissza.
"Sajnálom, én csak... Felismertelek titeket, Harry barátai vagytok és tudni akartam, hogy.. Mi történt vele?" Kérdeztem ők pedig furcsán néztek rám, amolyan mi a fenét akar ez pillantással.
"Haver, te hol voltál eddig? Már egy hónapja kómában van." Mondta Aiden, én pedig elképedtem. Hol lettem volna, itt, de senki nem mondott nekem semmit. Hirtelen rosszat éreztem a gyomromban, mikor rájöttem, hogy mit is mondott.
"Hogy.. kómában?!"
"Igen, kómában, és éppen most kaptuk a hívást, hogy ébredezik, ez az oka annak, amiért rohanunk. Nincs kocsink, de minél hamarabb oda kell érnünk." Tette Hozzá Zayn, már jóval nyugodtabbnak tűnt. Rengeteg féle érzelem lejátszódott a fejemben egyszerre. Megijedtem attól, hogy Harry kómában volt, mérges voltam, mert senki nem mondta el nekem, hogy akkor most él vagy, hal, de boldog is voltam, mert éppen azt mondták, hogy ébredezik. Látni akartam őt, a saját szememmel akartam meggyőződni, hogy valóban rendben van-e, csak azt nem tudtam, hogy ez jó ötlet-e a részemről.
"Nekem van kocsim, el tudlak vinni titeket!" Kiáltottam fel, ők pedig zavartan pillantottam rá.
"És ő egyébként mi neked?" Kérdezett Aiden.
"Fontos ez most? Az egyetlen ami szerintem fontos, hogy van kocsim, szóval akarjátok, hogy elvigyelek vagy nem?" Egymásra néztek, majd újra rám és bólogatni kezdtek.
"Remek, akkor most engedjétek meg, hogy elmenjek a testvéreimért és máris úton leszünk." Rohantam vissza a hintákhoz a két durcis kislányhoz, akik azt várták, hogy meglökjem őket.
"Változott a terv kedves hölgyeim, el kell jönnötök velem a kórházba." Mondtam lehajolva hozzájuk, hogy egy magasságban legyünk.
"Miért?" Kérdezte Daisy, én pedig egy gyors mosollyal illettem meg kérdését.
"Egy igazán különleges barátomat kell meglátogatnom."