15. fejezet - A vallatás

Sziasztok sziasztok :D Itt Raven Agrippa és a My Saving Grace következő adás-- Izé, része :)

Először is: NAGYON NAGYON szépen szeretném megköszönni nektek, hogy a blog elérte a több mint 5000 nézettséget!! Hihetetlenül hálás vagyok nektek, drága olvasóim! Nos egyetlen kérdést tennék fel nektek: Mit szeretnétek, mivel ajándékozzalak meg titeket ennek a gyönyörű számnak alkalmából? :) Most nagyon örülnék egy pár kommentnek, főleg ezzel kapcsolatban >w<

Mindenesetre jó olvasást kívánok nektek a részhez és még egyszer nagyon nagyon köszönöm!

Raven Agrippa

Louis Tomlinson

Annyira jól éreztem magam! Annyira jól alakult minden, boldog voltam, hogy Harryvel lehettem. A hangulat szinte felhőtlen volt, azt hittem, hogy végre eljön a nap, amikor nem kell majd aggódnom semmi miatt, csak örülhetek az együtt töltött pillanatoknak. A csengő igazán gyakran megszólalt a kávéházban, sokan tértek be ebben a havas időjárásban. Ám egy alkalommal az aranyos csilingelő hangnak nem tudtam örülni. A mosoly lefagyott arcomból, s ezt Harry is pontosan látta. Megremegtem egy pillanatra, szívem egyre hevesebben vert a mellkasomban. Rettegtem, ahogyan megláttam az alakot, ki belépett az ajtón. Liam volt az. Nem tudtam, hogy azért jött be, mert meglátott minket az ablakból, vagy teljesen véletlenül tévedt be ide, de az előbbit tartottam valószínűbbnek, pontosan tekintete miatt. Szinte fel tudott volna nyársalni vele mindkettőnket. Figyeltem mozdulatait, ahogyan a pulthoz sétál, a kávémra szegeztem a tekintetemet és próbáltam oda is koncentrálni. Remegtem, fogalmam sem volt, hogy most mi fog következni, de féltem tőle. A barátaink most nincsenek itt, hogy segítsenek, s ahogyan őt ismerem a legkevésbé sem fogja érdekelni, hogy publikus helyen vagyunk. Aggódtam, de nem magam miatt. Harryt féltettem. Már megint miattam fog bajba kerülni! Istenem, én azt nem bírom ki! Lépteket hallottam az asztalunk felé közeledni. Szinte tudtam, éreztem, hogy Liam léptei azok. Ledermedtem, már csak remegni tudtam. Akármennyire is próbáltam nem kimutatni, hogy rettegek nem sikerült. Ekkor hallottam meg szinte már idegesítőnek.. Sőt! Annak talált hangját.
"Hé, de rég láttuk egymást." Hallottam hangján, hogy vigyorog. Mi mást csinálhatott volna.. Ám ezt gonoszsággal tette. Hangszínéből teljesen kivehető volt, hogy semmit nem akart jobban, mint mindkettőnket itt helyben megölni. Harryre pillantottam, szemeiben gyűlölettel nézett fel rá. Hatalmasat nyeltem, de én már nem tudtam ugyanazt az arckifejezést tükrözni felé. Inkább a szorongás tükröződhetett szempárjaimból.

"Mit akarsz, Liam?" Hallottam Harry kérdését. Hangja kimértebb volt, mint valaha, mióta ismerem. Édes istenem, Liam ezt rémesen fogja lereagálni!

"Ooooh, én csak beszélgetni szeretnék, ne légy ilyen mogorva." Mondta olyan hangon, mintha csak sajnálnunk kellene, hiszen teljesen a lelkébe gázoltunk. Milyen vicces.. Csak épp elfelejtettem nevetni.. Éreztem, hogy Harry is kezdett ideges lenni, de nem tudtam mi jár a fejében. Megszorította a kezemet amolyan 'minden rendben lesz'-t sugárzóan. Nagy levegőt vettem. Csak reménykedni tudtam.

"Ez a hely nem a legalkalmasabb arra, hogy megvitassuk a kérdéseinket." Köpte oda neki Harry. Mégis mit akar ezzel..? Miféle kérdéseiket..? Lemaradtam valamiről?

"Mégis miféle kérdéseinket? Azt, hogy megpróbálod ellopni tőlem a pasimat?" Tette fel kérdését Liam is. Próbált nyugodtnak mutatkozni, de ismertem már ezt. A szüleim előtt rengetegszer megjátszotta, hogy rendesnek látszódjon. Legbelül már szinte robbant. Harryre kaptam a tekintetem. Aggódtam miatta, nem akartam, hogy baja essen. A pillantás ugyan hamar félelemmé változott azonnal és Liamre néztem. Istenem, hát ide lyukadtunk ki..

"Megpróbálom ellopni? Elsőnek mérlegelned is kellene, hogy Louis mit akar. Helyesbítek. Melyikőnket akarja." S teljesen egyet értettem vele. Bár.. Hangoztatnom ezt nem igazán szabadna.. "Szerintem ez a kérdés már az iskolában el lett döntve, az utolsó napon." Folytatta mondandóját Hazza, hangja erős volt és magabiztos. "Pontosan amikor te ott hagytad velem, és hosszú, de még milyen hosszú percekig csak sírt és sírt az én karjaimban valaki miatt, aztán--" Fejtegette még tovább és tovább annak a napnak eseményeit, melyek immáron már az én fejemben is kezdtek felelevenedni. Összerezzentem a gondolatára is. Ám ekkor gondolatmenetemet félbeszakították. Liam megragadta Harry pulóverét, fel is rángatta az asztaltól, mögötte a szék hatalmas csattanással borult fel. Teljesen sokkot kaptam, még csak azt sem tudtam mit tehetnék, vagy mondhatnék. Az egyetlen dolog, ami elhagyta ajkaimat azok apró, kétségbeesetten sípoló hangok voltak. Nem tudtam arra figyelni, hogy a kávézóban lévő több tucat ember erre mit reagált, csak a két fiúra tudtam összpontosítani. 

"Nocsak, nocsak.. Csak nem.. Egy kávézóban akarsz megverni egy védtelen kölyköt, aki még csak nem is ártott neked?" A következő Harry hangja volt ami eljutott az agyamig. Az ő arckifejezése amolyan ártatlan kisfiút tükrözött, míg Liamen látszott, hogy egyre jobban vörösödik a dühtől.

"Kussolj, Styles!" Emelte fel a hangját. Beleremegtem a hirtelen hangnemváltásába. Szóval most már nagyon dühös.. Tudtam, hogy verekedés fog kitörni, ha nem teszek semmit, néma csendben próbáltam Liam keze után nyúlni, ám a bongyori hangja megállított.

"Ne, Louis. Ezt nekünk kell elintézni." Tartotta felém a kezét, mosolyt villantva rám. Ezzel csak jobban dühíted Liamet, idióta! Hamar meg is szakította szemkontaktusunkat, hogy újra ellenfeléébe bámulhasson. "Egyszerűen nem tudod felfogni, hogy vesztettél, igaz?" Kérdezte érdeklődve, majd folytatta is. "Nem tudod elfogadni, hogy elveszítetted Louist már akkor, mikor bántani kezdtek. Pedig csak fel kellene fognod egy nap..." Saját szava erősítése érdekében még a fejét is rázta. Mindketten tudtuk már, hogy ez itt a vége. Liam fogai csikorogtak, majd kezét emelte. Megütötte. Fejemben újra és újra lejátszódtak a pillanatok, amikor pár hónapja a házuk előtt verte meg, én pedig... Már csak Harry puffanását hallottam a földön, ahogyan a mögötte felborult székre esett.

Muszáj volt észbe kapnom, egy nyikkanás után rúgtam fel magam alatt a széket és álltam Liam útjába, fogtam le kezeit, hogy meg ne tudja ütni még egyszer. Talán ha nagyon akart volna ki is ránthatta volna kezeit enyémek közül, hiszen úgy 10x volt erősebb, mint én. Csak gondolnom kellett rá, meg is tette. Két felkaromat megragadva kezdett el rángatni, ordítozott velem. Rémes dolgokat vágott a fejemhez, de úgy gondoltam még meg is érdemeltem. Csak ne bántsa Harryt!

A következő amit éreztem erős ujjai nyakamra fonódása volt. Megfulladok. Egy rohadt kávézóban fog megölni! Egyre kevesebb levegő jutott a tüdőmbe, kezdett teljesen összeszorulni az utolsó kis levegőcseppeket is kiszorítva belőlem. A szorítás hirtelen szűnt meg. Harry rángatta le kezeit rólam, ám annyi erő már nem volt bennem, hogy meg is tudjak állni, lábaim egyszerre csuklottak össze alattam. Ezúttal én magam nyomtam hozzá kezeimet a nyakamhoz, lihegés és köhögés közepette éreztem, hogy bőröm lüktet kezei nyomán.

Odakintről autócsapódás hallatszott, de már csak arra sem volt erőm, hogy kinézzek az ablakokon. Csak annyit tudtam, hogy a kávézó rajtunk kívül már teljesen üres volt, de ezt a rémes 'magányt' a rendőrök törték meg. A leányzó, ki kiszolgált minket egész addig a pult mögött bujkált, majd az urakat meglátva rohant is elő és magyarázott el mindent, hogy mik történtek. Még mindig a földön terpeszkedve hallgattam meséjét. Remegtem, semmi erőm sem volt arra sem, hogy megmozduljak, míg egy alak mellém nem guggolt. Oda emeltem a tekintetemet, ennyire még talán sosem örültem Harrynek.

"Minden rendben van, Lou? Nagyon fáj?" Tette fel a kérdését, kezét a torkom felé emelte, de vissza is húzta. Tudta, hogy ezt most nem kellene, hálás is voltam neki ezért. Bólogattam, ő pedig felsóhajtott. "Gyere, állj fel." Nyújtotta a kezét. Tétováztam, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Nem is érdekelt, elfogadva álltam fel azt és hagytam, hogy felálljon velem. Lekötelezve éreztem magam amiatt, hogy még meg is tartott. Biztos vagyok benne, hogy ha nem tette volna újra a földön kötöttem volna ki. Gondolataim közül a rendőrök szakítottak ki, kik arra kértek, hogy menjünk be velük az őrsre..

******************

Fogalmam sincs mennyi ideje voltunk ott, de óráknak tűnt. Egész biztos, hogy azok is voltak. Egy váróterem szerű helyen kellett várakoznunk, hogy a kihallgatáson mi következzünk. Én már régen végeztem, mikor anya befutott. Körbetekintett a szobában, szemei természetesen rajtam akadtak meg, hozzám is sietett és átölelt, ő is kikérdezett, hogy mi történt a kávéházban, bár könnybe lábadt szemeimet elnézve inkább annyit válaszolt: Majd otthon megbeszéljük. Mindezek után csak csendben ült mellettem, remegő kezemet szorongatta, míg Harryre vártunk. Már az ő anyukája is befutott, éppen a fürtöske nővérével telefonált. A vonal bontása után ő is felém fordult, de szintén nem erőltetett semmit. Mindig is kedveltem az anyukáját, hihetetlenül kedves volt velem. Az órára tekintettem. Már este fél 12-t mutatott, mikor végre Harry is újra csatlakozott hozzánk. Meglátva alakját pattantam fel a kanapéról és siettem hozzá szorosan magamhoz ölelve. Nem tudtam uralkodni magamon, szipogni kezdtem pulóverét könnyeimmel átitatva. Szerencsétlen.. Még be sem engedtem lépni az ajtón, máris letámadtam, mint valami idióta plázacica, ki meglátta apucit, aki a pénzzel közeledett. Vállam felett -mi neki különösen egyszerű volt- nézett körbe a helységben, édesanyját megpillantva kezdte simogatni a hátamat nyugtató "Sssh" hangokat kiadva folyamatosan, míg zokogásom nem csendesedett, és tudott elvezetni ismételten az előző ülőhelyemig. Habozás nélkül ült mellém, kezemet szorongatta. Megint én vagyok a leggyengébb láncszem, megint miattam kellett a rendőrséggel tárgyalnia, már megint ugyanott vagyunk ahol a múlt alkalommal..

Ekkor egy tiszt lépett be a szobába, s közölte, hogy hazamehetünk. Amint a döntés pedig megszületik hívni fognak minket. Az édesanyáink egymásra néztek, majd úgy döntöttek, hogy jobb lesz, ha most a mi házunkba megyünk mindannyian. Anne, Harry, anya és én is. Sokkal nyugodtabb lesz mindent ott megbeszélni egy forró tea, vagy valami olyasmi mellett, mint ezen a hülye helyen.

Harry felsegített a helyemről, kabátomat rám adta mielőtt sajátját is magára vette volna és kiléptünk volna az épületből. Fogalmam sincs, hogy Liammel mi lett. Őszintén reménykedtem, hogy nem fogok vele ma még egyszer vagy többször találkozni. Beültünk a kocsinkba, s anya hazáig vezetett. A házba érve nevelőapám már elaltatta a húgaimat, az idősebbek is csak a szobájukban ültek és a TV-t nézték vagy kitudja mit csináltak. Nem akartak belefolyni ezekbe a dolgokba, de örültem is, hogy nem ássák magukat bele annyira ebbe a kényes témába. "Édes ötösben" ültünk le a kanapékba és a fotelekbe teák, számomra pedig a drága, nyugtató forrócsokim társaságában. Örömömre Harry átvette a nemes feladatot, hogy mindent elmeséljen a szüleimnek és persze Annenek. Eztán persze eljött az én időm is.. Mikor anya és apa kikérdezték, hogy eddig miért nem mondtam el nekik, hogy mi volt köztem és Liam közt. Természetesen ezúttal az is kiderült, hogy a sebek ügyében végig, minden egyes alkalommal hazudtam. Viszont a reakció nem éppen az volt, amit vártam. Anya átölelt, apa pedig a vállamat kezdte veregetni nyugtatóan. Azt hittem, hogy ennél rosszabbul fognak rá reagálni.. Mondjuk kiabálni, amiért hazudtam nekik. Ezúttal Anne pillantott az órára, mely már ekkor hajnali fél 2 volt.

"Lassan haza kellene mennem.." Szólalt meg, Harry pedig rápillantott. Tekintetében semmi érdekeset nem láttam, de Anne bólintott. "Maradj itt Louissal, ha szeretnél." Mosolygott rá, majd Harry is bólintott.

"Én azt hiszem megágyazok nektek, fiúk." Mondta anya, elengedett és a szobám felé indult.

"Maga is nyugodtan itt maradhat, Anne. Vagy ha szeretné hazaviszem." Mondta apa, miközben ő is felállt mellőlem.

"Nem, köszönöm szépen. És azt is, hogy Harry itt maradhat estére."

"Igazán nincs mit, szükségük van egymásra." Mosolygott ránk apa, én pedig lehajtottam a fejemet, végül pedig a göndörke kezét megfogva húztam fel a lépcsőn a szobámig, ahol anya már végzett az ágyazással. Harrynek előkerestem egy hatalmas pólómat, amit mindig is csak pizsamaként használtam, hiszen imádtam, hogy a combig leér, rá pedig pontosan jó volt. Felajánlotta, hogy kimegy átöltözni, de óvatosan megráztam a fejemet. Ő átvette a pólót, én is felvettem a saját melegítőalsómat és felsőmet, mielőtt mindketten az ágyba másztunk volna. Egymással szemben feküdtünk, Harry pedig egyik kezével átölelt, a másikkal óvatosan végigsimított a nyakamon.

"Csúnya annak a rohadék kezének a nyoma.." Motyogta, puszit nyomott az orromra, én pedig arcát kezdtem el simogatni óvatosan. Mikor felszisszent azonnal el is húztam kezemet.

"Sajnálom.. Az arcod is.." Húztam el a számat. Tudtam, hogy mindez miattam van. Elkapta a kezemet, majd a szájához emelve nyomott rá egy apró csókot.

"Nem kell aggódnod, Boo. Túlélem, most már minden rendben lesz." Suttogta, majd mindkét kezével magához ölelt és hátamat simogatta. "Aludj, pihenned kell. Holnap lesz a születésnapod." Kuncogott fel, én pedig nyugtáztam magamban. Már megint egy idióta évvel idősebb leszek.. Bólintottam, majd gyengéd csókot nyomtam mellkasára, hol nem takarta a póló.

"Jóéjt, Hazza." Suttogtam, míg ő puszit nyomott a fejemre.

"Jó éjt, Boo." Motyogta, én pedig elmosolyodtam. Szinte azonnal elnyomott az álom.

Oneshot - Make It Stop

Sziasztok! :) Nos, ismételten egy oneshottal jöttem, de most nyomós okom van rá. Ezt egy bizonyos valakinek szeretném küldeni, aki valószínűleg tudja, hogy róla van szó. Legalábbis remélem :) De minden olvasómnak küldöm ezt, akik egy kicsit is éreztek így, valaha is. Soha nem szabad feladni, mindig van kiút. Jó olvasást kívánok :)

Raven Agrippa

Egy új év. Legalábbis egy új tanév kezdődött idén szeptemberben a gimnáziumban, ahol tanultam. Egészen elsős korom óta utáltam ide járni. Hogy miért? Arra nyomós okom volt.

Minden az első évem februárjában kezdődött. Rengeteg aranyos és szép lány volt az iskolában, akinek tetszettem. Nos, ennek hírnek hallatán egy normális tanuló szinte kiugrana a bőréből, ellenben velem. Engem nem érdekelt, hogy az iskolában hány lány szerelmes belém, az sem, hogy mennyire. Mióta megláttam első nap szerettem egyik osztálytársunkat. Amolyan szerelem első látásnak dolognak mondhattam volna. Tudjátok, mint azokban a csöpögős filmekben. Éppen Valentin nap volt, ami talán az iskolában úgymond bevett „ünnepnek” számított. Mindenki piros, vagy éppen rózsaszín kis kártyácskákat írt szíve választottjának remélve, hogy az viszonozni fogja érzelmeit. Én is így tettem, az egyetlen baj az volt, hogy én nem az ellenkező nem számára írtam szerelmes leveleket. Nos, annak ellenére, hogy rengetegen kedveltek az iskolában temérdek olyan is akadt, akik ezt épp ellenkezőleg gondolták. Abban a szent másodpercben fejeztem be az írást, majd már hajtottam is össze a csepp kártyát, hogy a zsebembe csúsztathassam, mikor is hirtelen egy, a padom felé tornyosuló leány alakja kapta ki a kezemből.

„Nézzük csak, nézzük.. Kinek írt a szívtipró szerelmeslevelet Valentin napra..” Kezdte gúnyosan tekintve barátaira, barátnőire. Nevettek.

„Hé! Add azt vissza!” Nyüszítettem, ahogyan próbáltam tőle elvenni, de furfangosabb volt, mindig sikerült kicseleznie a kezemet.

Soraimat olvasta, fennhangon az egész osztály előtt. Mindenhonnan két féle érzelmek tükröződtek, ahogyan az utolsó szavakat is elolvasta. Undor vagy épp hitetlen meglepettség hálózta be a tantermet. Végignézve az arcokon temettem enyémet tenyereimbe, ahogyan éreztem, hogy mindenki engem bámul, majd vagy susmorogni kezdenek, vagy fennhangon szidalmazni engem.

Ez volt az első évem februárja.

Azóta már a 4. és egyben az utolsó évemet jártam. Alig várom, hogy kiszabadulhassak ebből az iskolából és egy másik városba mehessek egyetemre, hogy új életet kezdhessek. Minden vágyam volt. Már mindenki tudott róla. Az összes diák, a tantestület, az igazgatóság. Utáltam azt a napot. A Valentin nap már semmit nem jelentett számomra, a boldog párokat szinte átkozni tudtam volna, mert minden összejött nekik. És velem mi történt? Minden nap kigúnyoltak és bántottak. Igazán remek közösséget alakítottam itt ki. És hogy miért nem mentem át másik iskolába? Arról fogalmam sincs. Idénre pedig már teljesen felesleges lenne iskolát váltanom. Már csak ezt a 9 hónapot kell kibírnod! Gyerünk, meg tudod csinálni!

Még el sem értem az iskolát, máris görcsben állt a gyomrom. Mi fog történni ma? Még mindig ugyanúgy fognak szapulni, mint az előző években? Oh, igen, valószínű.. Lépteimen lassítottam, próbáltam legyőzni a szorongásomat odabent. Nem kell félnem tőlük. Teljesen gondolataimba mélyedtem, de már arra sem emlékszem, hogy min merenghettem annyira. Egyetlen dologra lettem figyelmes. Megérkeztem.

Nagy levegőt vettem. Légy erős, meg tudod csinálni. Beléptem a kapun. Innentől nincs visszaút. Egyenesen lépkedtem előre az épület bejárata felé a kövezett járdán. Szívem egyre hevesebben kalimpált mellkasomban, úgy éreztem, hogy ki akar szakadni. Rémes érzések keringtek bennem, hiába próbálkoztam leküzdeni őket. Az udvaron lévő emberek ügyet sem vetettek rám, s én sem rájuk. Minél természetesebb akartam lenni, minél jobban elrejteni félelmeimet, s túl lenni ezen az egész napon, héten, hónapon, éven. Rettegve nyúltam a kilincsért, majd ráfontam hosszú ujjaimat és lenyomtam azt, belépve abba az épületbe, hol az életem pokollá vált. Ismerős és ismeretlen arcok fogadtak. Az osztálytársaim, az évfolyamtársaim megvetően néztek rám. Én csak megpróbáltam nem törődni velük és egyenesen a szekrényem felé vettem az irányt. Már messziről láttam, hogy tele van ragasztva idióta kis cetlikkel. Olvasni kezdtem őket, mindenféle „jókívánságok” és rágalmazások voltak rájuk firkálva. Ahogyan elmerengtem rajtuk arra kaptam fel a fejemet, hogy egy nálam még magasabb és erősebb srác kapja le vállamról a hátizsákom. Reakcióidőm még jó volt, azonnal megfordulva próbáltam elvenni tőle, ám ő társainak dobálta. Kétségbeesetten rohangáltam köztük, hogy megkapassam a cuccomat, de nem úgy tűnt, hogy el akarják engedni. Pár perc után egy lányhoz került, ki óvatlan pillanatában a kezembe dobta a táskámat, én pedig erősen megragadva azt rohantam el a közelükből. Nem akartam látni őket, soha többé! …De még az óráimra be kell mennem… Kirohantam az iskolából, az udvar egy eldugottabb részén ültem a fal mellett, teljesen egyedül. Nem akartam visszamenni oda. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje lehettem ott, de úgy 10 perce, mire megszólalt a csengő. A francba is, órára kell mennem!

S ez így ment egész nap. Próbáltam menekülni előlük. Ez az első napon még sikerült is.

Ám teltek a napok, a hetek. Lassan eltelt másfél hónap, a zaklatásaik pedig egyre gyakoribbak voltak, az életem más-más területeire is kiterjedtek. Voltak alkalmak, hogy utánam jöttek a mosdóba, és míg egy vagy két srác lefogott lányok csókolgatták az arcomat, az ajkaimat ördögien nevetve. Ma is eljátszottak velem minden már napi rutinná vált zaklatást, mire eljött az ebédidő. Az iskola étkezőjében ültem egy vastag történelemkönyvet bújva. Muszáj voltam tanulni, hiszen a dolgozatok és a vizsgák a nyakamon voltak. Ebédemet lassan, kedvetlenül csipegettem, mikor pár srác jött oda. Próbáltak jópofizni velem, én pedig kapcsolatot létesíteni velük, rögtön ez után pedig többször is ráköptek az ételre, amit éppen ettem, majd fel is borították a tálcát. Teljesen sokkolva néztem a történteket. Nem voltam képes elhinni, hogy mindez megtörténik. Az egész ebédlő engem bámult. Ételfoltos ruhámra néztem, majd a srácokra, az asztalra, az egész helységre. Szívem vadul kalapált, fejem lüktetett, szinte egész testemben remegtem. Hirtelen kaptam fel az asztalról a könyvet, utat törve magamnak kezdtem el rohanni a kijárat felé. Szemeim égtek, éreztem, hogy nemsokára könnyek fognak utat törni maguknak belőlük. Kétségbeesetten rohantam ki az iskola kapuján, s csak akkor lassítottam le, mikor már messze jártam tőle. Arcomat törölgettem, hiszen közben valóban megeredtek könnyeim. A könyvemre néztem, majd körbe az utcán, ahol éppen sétáltam és a vastag papírhalmazt egy kukába dobtam, s újra futásnak eredtem. Tudtam hova akarok menni.

Az agyam teljesen sötét volt, lelki fájdalmaim helyett szinte már a fizikaiakat éreztem át. Miket beszélek? Éreztem őket. Az autópálya lesz számomra a legmegfelelőbb hely. És egészen közel is voltam hozzá. A kisebb, felüljáró hídra álltam, hol a biciklisek és gyalogosok közlekedtek. Nos, a kilátás még szép is lett volna innen, ha épp nem más miatt jöttem volna ide. Nem éreztem azt az élni akarást, amit kellett volna. Úgy éreztem, hogy nem tudom végigcsinálni. Bele fogok halni, ha csak még egyetlen napot is ki kell bírnom velük. Nem leszek képes tovább elviselni mindezt.

A testem akaratomon kívül mozdult. Könnyeim szakadatlanul folytak végig arcomon, ahogyan a korlátra álltam. Már csak egyetlen.. Csak egyetlen picike lépés, egy széllökés választott el attól, hogy az autók előtt, majd csak az ütődés után lelhessem meg a békét. Nagyokat sóhajtoztam, próbáltam rávenni magamat az ugrásra. Percekig tartott, mire elszántam magam, ám egy kiáltást hallottam, eztán pedig hiába előre mozdítottam a lábamat, valahogyan hátrafelé estem. Egyenesen valakire. Nem értettem, hogy mi történt.

„Ne csináld! Nem éri meg!” Nyöszörögte egy vékony hang alólam. Akkor realizáltam, hogy még mindig rajta voltam, akárki is volt az. Megilletődve kászálódtam fel és fordultam szembe vele. Teste apró volt, vonásai gyönyörűek. Arcbőre fehér, mégis gyönyörű és élettel teli, gyönyörű kék szemei aggodalmat sugároztak. Karamellbarna haja össze-vissza kócosan állt a fején. Amint leszálltam róla normálisabban ismételte meg mondatait, majd vörösödött el.

„Elnézést, a nevem Louis Tomlinson.” Mutatkozott be. Nos, hogy igazat mondjak, ismerős neve volt, de nem tudtam honnan. Szólásra nyitottam ajkaim, ám ő épp előttem tette ezt meg. „Te pedig Harry Styles vagy.” Motyogta rám pillantva. Ismer engem. Hatalmasakat pislogtam rá, majd egyetlen szó nélkül bólintottam.

„Nézd Harry, én.. Nagyon sajnálom.” Kezdte újra a mondandóját, ahogyan közelebb kucorodott hozzám és megfogta az egyik kezemet. Övéhez képest enyém hatalmas volt, két apró kezével fogta egyszerre az én bal kezemet. „Tudom, pontosan tudom, hogy min mész keresztül, én is átéltem ugyanezt pár éve.” Nevetett fel kínosan. „Tudom, most idiótának tartasz, mert nem is ismersz meg minden, de.. Éppen 3 végeztem abban az iskolában, ahol most tanulsz. Meglehet, hogy te nem ismersz meg engem, de én pontosan tudom, hogy te ki vagy.” Beszélt hozzám folyamatosan, angyali hangja kezdte kitisztítani a fejemben lévő zavaros gondolatokat. „Én.. Megpróbáltam ugyanezt régen, mint most te.. Megpróbáltam véget vetni az életemnek, de letettem róla.. Neked sem szabad megtenned! Annyi mindent megtehetsz még az életedben, és meg is kell tenned! Nem adhatod fel csak így!” Szorította meg a kezemet, egyenesen a szemeimbe nézett. Teljesen meglepett magabiztossága, valamint az, hogy mennyire segíteni akart rajtam annak ellenére, hogy én meg sem ismertem. Akarva akaratlanul mozdultam, s húztam el kezemet tartásából, majd öleltem át szorosan mindkét kezemmel. Testem újra remegni kezdett, szipogtam. Fogalmam sem volt, hogy miért éppen egy ilyen srácnak kezdem el kisírni magamat, mint Louis. Úgy tűnik, hogy segíteni tudott rajtam..? Tényleg ment volna neki?

**************************

Teltek a hónapok, én pedig minden napomat Louisval töltöttem. Remekül éreztem magam a társaságában, nem is figyeltem oda azokra az idiótákra, akik az iskolában próbálták tönkretenni napjaimat.

Azon az őszi napon teljesen igaza volt. Nem lett volna szabad azon a napon feladnom. Ő, csakis ő egyedül jelentette a kiutat a számomra ebből az átkozott sötétségből.

Ismeretlenekből váltunk legjobb barátokká, s eztán jelentkeztünk az X faktorba, ahol rengeteg új, s kedves embert ismertünk meg. Lettek barátaim, boldog és teljes életet élhetek oldalukon, a One Direction egyik énekeseként nap mint nap több 1000 rajongót boldoggá téve, valamint egyetlen kiemelt személyt ezen a világon: Őt. Louis William Tomlinsont, ki ellopta a szívemet.

Never give up, life’s so much more than the hard times you live.

Try and find happiness.

Be proud of yourself.

14. fejezet - Provokáció

Sziasztok! :) Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várnotok az új részre, de végül is meghoztam és igyekeztem minél jobban megírni a jeleneteket, bár véleményem szerint nem sikerült túl hosszúra a dolog. Mindenesetre remélem, hogy nektek tetszeni fog, jó olvasást kívánok :)

Raven Agrippa

Harry szemszöge

Liam besétálása pánikot keltett Louis szívében, de nem az enyémben. Ugyan most ketten voltunk, Zayn, Aiden vagy Niall nem voltak itt a segítségünkre, de talán Liamnek lehet annyi esze, hogy publikus helyen nem támad ránk. Néztem, ahogyan szemeivel szikrákat szórva felénk lépked a pulthoz, Lou pedig szemeit lesütve nézte a kávéját, keze remegett. Hatalmas tenyerem ő apró, hideg végtagjára tettem és egy biztató mosolyt küldtem felé. Minden rendben lesz.
Visszanéztem a magas, kabátos alakra, ahogyan a pultos hölggyel próbált meg jópofizni, miután pedig leadta a rendelését felénk indult. Éreztem, hogy Louis teljes testében összerezzen, minden erejét bevette mégis, hogy ne nyilvánítsa ki félelmét teljes mértékben. Mégis mi a francért kellett ennek idejönnie?
"Hé, de rég láttuk egymást." Vigyorodott el mellettünk sátánian, mire én szúrós szemmel, míg az előttem ülő rettegve pillantott fel rá.
"Mit akarsz, Liam?" Kérdeztem olyan ridegen amennyire csak tudtam.
"Ooooh, én csak beszélgetni szeretnék, ne légy ilyen mogorva." Mondta, mintha sajnáltatni akarta volna magát, de tudnia kellett volna, hogy ez egyáltalán nem jön be. A szememet forgattam, erősebben megszorítottam Louis kezét, hogy tudja, semmi baj sem lesz.
"Ez a hely nem a legalkalmasabb arra, hogy megvitassuk a kérdéseinket." Vágtam oda neki következő mondatomat, mire felhúzta a szemöldökét.
"Mégis miféle kérdéseinket? Azt, hogy megpróbálod ellopni tőlem a pasimat?" Kérdezte még mindig nyugodtnak tűnően, de mi ketten már így is tisztán érzékeltük hangjában a dühöt. Pár másodpercen belül úgy fog kitörni, akár valami évek óta szunnyadó, feldühödött vulkán.
A kis kék szemű felkapta tekintetét. Talán megriadt a hangnemtől, talán csak kíváncsi volt a beszélgetésre. Aggódással teli tekintetével pillantott rám, mielőtt ez félelemre változott volna és az asztal mellett állóra szegezte volna tekintetét. Talán ha a pillantással ölni lehetett volna Louishoz már a temetkezési vállalkozót kellett volna hívni, de én sem lettem volna másképpen.
"Megpróbálom ellopni? Elsőnek mérlegelned is kellene, hogy Louis mit akar. Helyesbítek. Melyikőnket akarja." Hangsúlyoztam ki utolsó előtti szavamat erőteljesen, hogy még ő is megértse miről beszélek. "Szerintem ez a kérdés már az iskolában el lett döntve, az utolsó napon." Tekintettem fel Liamre szemem sarkából. Tudtam, hogy ennek az időzített bombának már csak másodpercei vannak hátra, hogy robbanjon, én pedig ki akartam ezt várni. "Pontosan amikor te ott hagytad velem, és hosszú, de még milyen hosszú percekig csak sírt és sírt az én karjaimban valaki miatt, aztán--" Kezdtem el gondolatmenetemet, ám félbeszakítottak. Liam hatalmas kezével ragadta meg a felsőmet, rántott fel a székről, mi mögöttem fel is borult. Louis sokkolódott, fogalma sem volt, hogy mit tudna reagálni, csak hatalmas szemekkel bámult fel ránk, ajakit csak halk, sípoló hangok hagyták el. Az emberek a kávézóban mind rémülten bámulták a jelenetet, ahogyan az alak szikrákat szórva felém tartotta egyre erősebben a pulóverem nyakát.
"Nocsak, nocsak.. Csak nem.. Egy kávézóban akarsz megverni egy védtelen kölyköt, aki még csak nem is ártott neked?" Kérdeztem ártatlan arckifejezéssel, már láttam arcán, hogy egyre jobban és jobban vörösödik a dühtől. De még mindig nem robbant ki, s ez volt az egyetlen dolog, amire én vártam.
"Kussolj, Styles!" Emelte fel a hangját, mire körbenézve láttam, hogy párok összerezzentek, néhányan csomagolni kezdtek, hogy elhagyhassák a kávézót mielőtt még verekedés törne ki, s ezt meg is tették. Louis mindössze némán ült ott. Már éppen Liam kezéért nyúlt volna, mikor újra megszólaltam volna.
"Ne, Louis. Ezt nekünk kell elintézni." Tartottam felé a kezemet egy mosolyt villantva felé, majd újra Liam barna szemeibe néztem. "Egyszerűen nem tudod felfogni, hogy vesztettél, igaz?" Kérdeztem érdeklődve. "Nem tudod elfogadni, hogy elveszítetted Louist már akkor, mikor bántani kezdtek. Pedig csak fel kellene fognod egy nap..." Ráztam a fejemet, de már akkor éreztem, hogy itt a pillanat. Liam fogait csikorgatta, majd kezét emelve ütött meg, gondolom vissza sem fogva magát. Hátraestem, egyenesen a székre, amiről felrángatott.
Arcomat fájlaltam, de eszem ágában sem volt abbahagyni. Láttam, hogy a pult mögötti, az előbb még fáradt lány felélénkült, remegve, egy telefonnal a kezében rohant be a raktárnak vélt helyre. Louis felnyikkant, a széket kirúgva maga alól fogta le Liam kezét, hogy még egyszer meg ne tudjon ütni, bár ha akart volna gyenge karjai közül azonnal kiszabadult volna. Meg is tette. Öklét kiszakította a kék szemű vékonyka végtagjai közül és őt kezdte el rángatni, mélyen a szemeibe bámult, kiabálni kezdett vele. Eztán Liam kezei Louis nyakára fonódtak, egyre szorosabban szorították azt.
Nem várhattam tovább tétlenül ott, a földön, felálltam és minden erőmet egyetlen cselekedetbe fektetve rántottam le a kezét róla, mire ezúttal az angyal csuklott a földre, két apró kezét a nyakára helyezte és köhögött. Liam és én farkasszemet néztünk, amikor hirtelen autócsapódásokat hallottam. Kinéztem az ablakon. Egy rendőrautót láttam, belőle két férfi szállt ki, majd a kávézó felé vették az irányt, mi addigra már szinte teljesen üres volt. Természetesen azonnal rajtunk akadt meg a szeme és szakítottak szét minket.
Az eddig a pult mögött bujkáló hölgy előreszaladt, majd szinte sikoltozva, dadogva kezdett el elmondani mindent a tiszteknek.
"Az.. az úr ott.. Bejött és rendelt valamit, én azt hittem, hogy minden rendben lesz, mikor odament beszélgetni a másik két fiúhoz, aztán mikor beszélgettek hirtelen azt vettük észre, hogy felrántja a.. a göndör hajú fiút a székről és kiabálni kezd vele, de mást nem hallottam, csak.. csak egy ütést, aztán a másikat kezdte fojtogatni és.." Hadart a leány rám és Louisra mutogatva, míg a tisztek lefogták a még mindig forrongó Liamet, míg én Lou mellé guggoltam, pár szót váltva segítettem fel a földről, tartottam is meg, hiszen remegését érezve, nézve attól féltem, hogy megint el fog esni.
"Uraim, velünk jönnének mindannyian? Kihallgatásra van szükségünk. Ön is hölgyem." Nézett végig rajtunk az egyik rendőr, majd végül a hölgyre szegezte a tekintetét, ki bólogatni kezdett. Szemei szinte már könnybe lábadtunk. Én is bólintottam, a rám támaszkodóra pillantottam.
"Minden rendben, Lou? Tudsz járni?" Kérdeztem halkan, reméltem, hogy akkora baja nem esett. Kérdéseimre válasza csak egy bólintás volt, ahogyan egy pillanatra elengedtem, hogy kabátját ráadhassam, az enyémet is felemeltem a felborult székről, de csak magamra terítettem mielőtt kiindultunk volna az épületből.

Oneshot - Összekötve veled

Sziasztok! :) Nos, ma nem résszel készültem nektek, hanem egy oneshottal, amit AO3-on találtam meg és mivel felkeltette az érdeklődésemet gondoltam lefordítom. Nos, kérlek csak saját felelősségre olvassátok el, hiszen tele van fájdalommal, szenvedéssel, valamint a végén halállal. Mindenesetre aki elolvassa annak jó olvasást kívánok :)

Raven Agrippa

"Harry, drágám. Louis nagyon rosszul van, az utolsó perceit éli az életének! Az orvosok azt mondták, hogy nem reagál jól a gyógyszerekre, és a terápiákra, amiket kapott. Harry kérlek, gyere ide! A Juards klinikán vagyunk, szüksége van rá-"

Harry kinyomta. Az agya üres volt, az egyetlen dolog, ami megragadt az elméjében az a kórház neve volt, valamint Jay hangja, ahogyan könyörög, hogy Louisnak szüksége van rá. Az autó felé rohant, a keze remegett, a szíve versenyt futott, körülbelül egy millió ütéssel percente. Tenyere izzadt, ujjai elfehéredtek, ahogyan a kormányt markolta, a vér hevesen pumpált egész testében. "Ez nem lehet igaz!" Óbégatta folyamatosan. Ködös szemei égtek, mire hagyta, hogy a könnyek kitörjenek belőle. A sírása egyre hangosabb és hangosabb lett, beszívta az alsó ajkát. A szemeit az útra tapasztotta, miközben elméjén több millió gondolat cikázott. Csak őt ne! Miért éppen most?!

Forgalmas utcák, szakadó eső, túl sok gondolat. Harry küzdött agyával, azzal, hogy csak az útra kellene figyelnie. Próbált emlékezni az útra a klinika felé, mivel már tavaly óta nem volt ott, mikor meg kellett látogatnia anyját, kinek eltört a lába. A lámpa pirosra váltott, Harry pedig azonnal átkozódni kezdett. "A picsába! A rohadt életbe! Válts már te rohadék!" Szinte ordított, ajkai nedvesek voltak, szemei csillogtak a könnyektől, arca puffadt és vörös volt, a szíve még mindig maratont futott. Nem érzett vágyat, hogy lássa, Louis hogyan hal meg, de vele akart lenni az utolsó percig. Még hitt benne, hogy túlélheti.

"É-Én Harry Styles vagyok, azt mondták, hogy jöjjek ide. A pa-- Illetve a barátom, Louis miatt.. Louis Tomlinson." Hadart Harry. A kezével folyamatosan barna fürtjeit nyomta vissza feje tetejére, izzadt volt, mint aki éppen zuhanyzott. Ajkai egyetlen vékony vonallá alakultak, a szívverése még mindig szokatlanul gyors volt, látása egyre jobban kezdett homályosodni. Ajkait harapdálta, ahogyan a nő elkezdett beszélni. "Igen, Mr. Tomlinson.. A 4. emelet 49D szobában találja. De nem lehet látoga-" De Harry már el is tűnt. Nem akart semmi mást hallani, csak látni akarta Louist, ott lenni mellette.

Az ajtók számát figyelte türelmetlenül, a saját lábában botladozott -mely egyébként az ő esetében nem volt fura dolog- mire végül megtalálta Jayt, Niallt és Liamet.

"Harry, édesem! Köszönöm, hogy eljöttél!" Sírt Jay. Az öröm nagyon kis mértékben szűrődött át tekintetén, de Harry észrevette. "Nem szeretném otthon mereszteni a seggemet a kanapén, és nem törődni Louissal. Ő az én Boobear-em.." Mondta Harry, egy apró mosoly jelent meg arcán, megemelte egyik kezét, hogy letörölje újra potyogó könnyeit.

"Hé haver, elég szarul nézel ki." Próbált meg vigyorogni Niall, szemei vörösek voltak és puffadtak, tompa, szürke árnyalatot tükröztek. Ő is sírt. Végül is, ő volt az egyetlen, aki látta Louist elájulni. Azt, ahogyan Louis arca lassan elvesztette színét, szavai megakadtak, majd a lábai feladták a szolgálatot, a földre zuhant. Niall pánikolt, az egyetlen, amit akkor tenni tudott, hogy felhívjon valakit, kinek van kocsija, aki történetesen Liam volt. Liam másodpercek alatt érkezett meg, kapta fel Louis élettelen testét és rohantak vele a kórházba, ahol felhívták Jayt, ki pedig Harryt.

"Igen.. Tudod mikor megtudod, hogy az életed egy darabjának élete egy cérnaszálon lóg.. Nem elég megnyugtató." Mosolygott Harry, de őszintének semmiképpen sem volt mondható. Szavai lassan, lomhán hagyták el ajkait, a sírás megint készült kitörni belőle, a torka égett. Egy kis víz nem ártana, gondolta. De nem most.

"Tudom. Látni őt egyszerűen.. Összezúzta a szívem. Annyira.. Gyengének tűnt. Nem tudom.. Még sosem láttam őt így." Motyogott Liam, éppen csak annyira hangosan, hogy Harry és Niall hallhassa. A szemei a földet pásztázták maga előtt, a kezei keresztbe voltak fonva a mellkasa előtt. "Megijedtem.. Annyira.. Hihetetlenül fehér volt.." Kezdett el bólogatni Liam. Tekintete lassan találkozott Harry vörös és puffadt szemeivel.

"És annyira.. Halottnak.." Tette hozzá Niall, az alsó ajkát beharapta, a kezeit zsebébe csúsztatta. Teljesen leizzadt.

"Oké." Mondta egy idős férfi, ki éppen egy kórlapot tartott a kezében. Louis szobájából jött ki, így Harry, Niall és Liam azonnal ránéztek, reménnyel, valamint szomorúsággal. Jay Harry mögött állt, kezét lágyan simította a vállára. "Úgy néz ki, hogy Mr. Tomlinson még megnyerte az esti felügyeletet. A feljegyzések szerint már 3 hónapja ilyen rossz állapotban volt, mondhatni az utolsó stádiumban. Ezek már az életének utolsó pillanatai. Egyébként.. Mindannyian bemehettek, és beszélhettek hozzá, de biztos, hogy ő nem fog tudni válaszolni. Valamint egyszerre csak egy ember mehet be. A vele tölthető idő igazából korlátlan. Mindenesetre, nem túl sok idő. Sajnálom." Mondta elég nyálas hangon. Pft, igen. Sajnálja, Mr. Seggfej. Harry és Jay könnyekben törtek ki, a szívszorító hír mindannyiójukat összetörte, a kezük nem volt elég erős ahhoz, hogy egyáltalán megemeljék őket, s letöröljék az arcukon cikázó könnyeket. Niall és Liam némán sírtak, leültek egy székre. Liam nekidöntötte a fejét a falnak, Niall pedig két kézzel fogta sajátját, ahogyan a sós cseppek nadrágjára potyogtak.

Niall és Jay már mindketten megkapták az esélyt, hogy beszéljenek Louissal. Harry egyre jobban félt, ahogyan mindketten kijöttek a szobából. Az arcuk szinte halott volt, sápadt és csak.. csak élettelen. Harry félt. Nem akart látni, hogy Louis hogy néz ki, biztos volt benne, hogy összetörne, de ugyanakkor úgy gondolta, hogy szörnyű ember lenne, ha nem menne be és beszélne vele. Zayn épp akkor ért vissza a kávézóból forró csokival, valamint forró kávéval, mogyoró ízesítésű habbal Harry számára.

"Köszönöm." Motyogta Harry, mire csak egy óvatos "Szívesen" volt a válasz Zayntől. "Félsz?" Kérdezte Harry, az ujjai a kávés dobozzal játszottak. Zayn komoly arccal nézett rá. "Félni? Mitől?" Harry rápillantott, Zayn éppen befejezte az ivást, a göndör pedig szemöldökét ráncolta. "Tőle." Nem is folytatta a mondatot, Zayn azonnal befejezte. "Hogy haldoklik?" Harry megborzongott a gondolatra, nem tudott volna egységesen beszélni. Zayn fészkelődött a székben, minden erejével Harryre összpontosított. "Igen, félek. Nem tudok hazudni. Rengeteget segített nekem.. Segített, hogy befejezzem az vagdosást, nála maradhattam, mikor nekem nem volt hová mennem, én pedig faszkalapként viselkedtem vele. Ő.. Ő olyan, mint egy testvér, akit sosem kaphattam meg." Zayn szipogott, a szemei könnyekkel teltek meg, próbált mosolyt erőltetni arcára. "De egy öcsi, akit... megkaphattam, és most elveszítem." Harry bólogatott, ajkai apró mosolyt formáltak. "Igen, ő.. Egy angyal.. Hatalmas szíve van." Harry felnézett, Liamet vette észre, ahogyan kisétál Louis szobájából, a könnyek egész pulóverét eláztatták, halovány mosoly játszott ajkain. "Akkor.. Én vagyok a következő.." Morgott Zayn, ahogyan felállt. "Aztán te, Styles." Veregette meg Harry hátát. "Ne is emlékeztess." Gúnyolódott, mire Zayn besétált. A fejében a fekete hajú férfi szavai csengtek. "Én vagyok a következő." Gondolkozott. Mindent elmondana neki, amit eddig nem mert, mindent, amit valaha meg akart vele osztani, mindent, amiről Louis nem tudott, és mindent, amit Harry letagadott, mert nehéz lett volna megmagyaráznia. Harry most mindent el akart mondani neki.

 ********************************

"Te következel." Sóhajtott Zayn, majd letörölt egy könnycseppet arcával. "Nagyon... Nagyon nehéz így látni őt, Harry. Légy erős... Csak miatta próbáld meg!" Mondta Zayn halkan, gyengéden, miközben kezét Harry vállán pihentette. Harry ezt nyilvánvalónak tartotta, mégis félt. Nem volt ideges, de rettegett. Napbarnított bőre most sápadt volt, tenyere izzadt, szemeit ide-oda kapkodta. Nagyon idegesnek tűnt, de az is volt. Harry Niallre és Liamre nézett, kik valamin kuncogtak, próbálták könnyebbé tenni a helyzetet, de az aggodalom rá volt írva arcukra. Úgy tűnt, hogy kívül is és belül is össze voltak törve. Harrynek feltűnt, hogy Jay elment, majd a telefonra nézett. Este 10:48, 9 új üzenet, 45 nem fogadott hívás. Harry összerezzent, majd megnyitotta az üzeneteket. 2-t az anyja küldött, 4-et Jay, a többit a fiúk korábban.

"Drágám, kérlek mondd el Louisnak, hogy nagyon sajnálom, hogy nem lehetek ott, de nagyon remélem, hogy rendbe fog jönni!"

"És azt is, hogy szeretem őt,és imádkozok érte. Mindenki. Maradj erős, szívem. xx"

Harry elmosolyodott. Az anyukája mindig is aggódott Louis iránt. Valamint úgy mindenki más is a baráti körükből. Nem válaszolt, csak elkönyvelte magában a szavakat, amelyeket Anne tudatni akart Louissal.

"Vigyáznom kell a lányokra este! Ha Louis bármilyen módon reagál, kérlek hívj fel!"

"Ha megéheztek hívjatok nyugodtan. Vinni fogok nektek valamit.."

"Liamnek és Niallnek megadtam az új telefonszámot, ha nem tudnád elérni a mobilomat."

"Ja, és az utolsó. Vigyázz magadra, drágám. Louis szeret téged, és mindig szeretni fog. Emlékezz, Louis és Harry mindörökké."

Harry nem tudott semmit sem tenni, csak mosolyogni, mikor elolvasta az utolsót is. Harry tudta, de jó érzés volt tudni, hogy az emberek is így vélekednek. Vett egy mély lélegzetet, szíve hevesen kezdett verni, hogy láthatja Louist. Olyan sok idő után. "Sok sikert, haver." Szólt Niall, átkarolta barátját egy ölelésre. "Minden rendben lesz, barátom." Mondta Liam is, állát megtámasztotta Harryén. "Köszönöm." Mosolygott. Kezét már a kilincsre fonta, hogy belépjen. A lába bent volt az ajtón, de bizonytalan volt. Még nem állt készen. Megköszörülte a torkát, a szeme ide-oda cikázott egy üres, fekete szék és a falon lógó festmény közt. A fehér falak csendesen álltak. Felkapta a fejét a csukódó ajtó hangjára, dühösen pislogott, de még nem nézett rá Louisra.

Harry még pár mély lélegzetet vett. Érezte Louis jelenlétét. Remegő kezet arcához dörzsölte. Hatalmas sóhaj hagyta el száját, majd eztán nézett Louisra. A bőre sápadt volt, haja sötét, mindenféle fény nélkül, szinte a barnás árnyalatát is elvesztette. Hatalmas, sötét karikák voltak a szeme alatt, ajkai színtelenek és cserepesek. Harry nem tudott tenni semmit sem. Elveszett a látványban. A szemeiből gyorsan kezdtek el hullani könnyei, a füle csengett a szívverését mérő gép hangjától.

Louis nem mozgott, de lélegzett, mi egy erőtlen mosolyra késztette Harryt. Végignézett Louis teljes testén. A székhez sétált az ágy mellett, a kezei vészesen remegtek. A torka száraz volt, tekintetét ide-oda kapkodta. "Hé Lou.. Harry vagyok." Kezdte. Úgy érezte, hogy ez egy igazán csendes beszélgetés lesz.

"Tudom, hogy te nem hallasz engem, vagyis.. Remélem, hogy mégis.. Ha igen, akkor.. Csak elképzelni tudom, hogy mit gondolsz most rólam. Talán azt hiszed, hogy egy faszkalap vagyok, de igazad is van. De.. De meg tudom magyarázni, hogy miért tűntem el egy éve.." Magyarázott Harry, a kezét a combjain pihentette, ujjaival játszott, miközben könnyei folytak, de nem törölte le őket, hagyta, hogy leessenek.

"Menjünk vissza egészen oda, mikor találkoztunk.. Emlékszel, igaz? Már millió alkalommal végigjátszottam a fejemben." Mosolyodott el Harry, Louis lágy arcvonásaira tekintett, miközben a könnyek még mindig rohamosan folytak. Az ő sápadt, puffadt pofija. Az emlékezete már régen ott tartott, ahol Louis és ő találkoztak.

Harry elég korai kocogásra indult, a mindennapi kis kocogására, hogy rendben tartsa a testét. Úgy döntött, hogy most egy kicsit hosszabb útvonalat választ majd, mint egyébként szokott. Miközben kocogott azon gondolkozott, hogy sosem járt még erre, ezek a házak semmitmondóak voltak számára. Sokkal flancosabb házak voltak, mind máshogy nézett ki, de egy közös volt bennük: Hatalmasok voltak.

Egyetlen ház keltette fel az érdeklődését. Nem volt olyan, mint a többi. Egy egyszerű, fehér ház volt. Viszont igen, még mindig körülbelül 4 erkéllyel rendelkezett, valamint úgy 6 emelettel, igazán jól nézett ki. Igazán el volt ragadtatva, mikor az egyik erkély mögötti ablakban észrevett egy nagy posztert az Arctic Monkeysről, az ő kedvenc zenekaráról. Igazán imádta Alex Turnert. Az ablakot bámulta, mosolya mindkét fülét elérte, gödröcskéi tisztán látszottak. Egész addig, míg észre nem vette, hogy az ablak hirtelen nyitódik. Megpróbálta hirtelen elkapni a tekintetét, de akkor egy fiút látott meg, s ő teljesen lefagyott. Szürke sapkát viselt, vörös pulcsit és szintén szürke pólót. De a szemei.. Harry már messziről kémlelve is imádta a szemeit. Kristálytiszták voltak, kékek. Harry mosolygott, arca kipirult, ahogyan a srác is meglátta őt. Egy jegyzettömb volt a kezében, valamint ceruza.

"Hello." Hallotta Harry a halk köszönést, a szemeit azonnal a lágy hang tulajdonosára emelte. Gyönyörű volt, még a hangszíne is. "Új vagy a környéken?" Kérdezte Louis. Leült egy asztalhoz, ami odakint volt elhelyezve, letette a kis füzetét, konzervdobozokat csúsztatott arrébb ecsetekkel és színes ceruzákkal, valamint egy nagy barna dobozt vett fel a földről. Harry nem válaszolt. Még mindig csak Louis alakjára tudott figyelni. "Akkor hadd találjam ki..." Kezdte Louis, felkönyökölt az erkélyre, fejét kezeire hajtotta. Gyönyörű volt. "Csak rohangálsz a gazdag emberek házai közt azon gondolkozva, hogy kié lesz a következő, amit kirabolhatsz." Kérdezte Louis Harry smaragd szempárát bámulva, a mosolya egyre nagyobb és nagyobbá vált, ahogyan látta, hogy Harry elsápad. "N-Nem! Dehogy! É..Én csak kocogtam a környéken és-- Elnézést, már megyek is.." Dadogott Harry, már indulásra kész volt, hogy visszafelé induljon a csodás utcán. "Nem fogom hívni a zsarukat, ha ezért akarsz ennyire elfutni. Inkább kiraboltatnám magam, elég vonzó srác vagy." Ugratta Louis miközben nevetett, Harry pedig mosollyal arcán nézett vissza rá, de mikor megfordult már észre is vette, hogy épp centiméterekre volt egy kukától, melyet egy pillanat múlva át is ölelt, orra esett vele. "A francba már!" Motyogta, az arca világos rózsaszínbe váltott. Miért pont most kell ilyen ügyetlennek lennie? Utálta, hogy ilyen.

"Lehet, hogy arra kellene nézned, amerre sétálsz legközelebb. Nem akarom, hogy a szép arcod megsérüljön." Kiabált le Louis az erkélyről, a mosolya hatalmas volt, apró ráncok jelentek meg szemei alatt. Harry egy percre megesküdött volna, hogy ő egy angyal. Egy igazi angyal.

"Tudod, egy ilyen előkelő gyereknek, mint te, biztosan sok bátorság kell ahhoz, hogy beszéljen egy rablóval." Mosolygott Harry, miközben visszakiabált a srácnak. Louis újra lepillantott, megemelte a kezét, hogy egy tincsét kisimítsa az arcából.

"Nos, mit is mondhatnék? Én a kemény fiúk közé tartozok errefelé. Szemmel tartom a környéket." Kacsintott, mire Harry gödröcskés mosolya ismét megjelent, csillogó szemekkel nézte az erkélyen ácsorgót. Érezni kezdte a bizsergést a gyomrában, ahogy hazafelé indult, de érezte, hogy Louis még mindig őt bámulja.

"Egyébként! Louis vagyok!" Harry elmosolyodott, majd újra megfordult, hogy lássa, a kék szemű angyal integet, neki, ő pedig viszonozta. "És én pedig Harry." Amint letette a kezét az oldalára Louis újra kiabálni kezdett.

"Harry, a rabló! Megvan!" Kuncogott halkan, miközben látta Harry alakját eltűnni. Úgy döntött, hogy minden reggel ki fog menni az erkélyre.

És ez minden nap így folytatódott. Harry minden reggel azon a gyönyörű, eldugott utcán kocogott, Louis házának közelében lassítva. Nem tartotta túl hátborzongatónak a gondolatot, tetszett neki, hogy minden nap őt látta az erkélyen ácsorogni, vagy kint az udvaron, a kis szökőkút mellett. Minden nap csak hülye dolgokról beszélgettek, egészen december 13.-áig. Azon a napon Louis elárult Harrynek, hogy van egy titka, de még eszében sincs megosztani vele. "Meg fogod tudni, amint képes leszek elmondani neked. Talán 2 év múlva, de talán 1 év múlva. Anya fel fog hívni téged, és tudni fogod, hogy itt az idő. Majd akkor leszek képes rá, hogy elmondjak neked mindent. Nagyon jó barátok vagyunk, de nem tudom neked most elmagyarázni." Csupán ennyit mondott, Harry pedig megértette. Már 2 éve beszélgettek, pontosan január 13.-án ismerték meg egymást abban az évben. Tehát 2 év lesz mindössze 1 hónap múlva. Abban a 2 évben kezdtek el járni a Manchesteri egyetemre, ott pedig megismerték Niallt, Liamet és Zaynt. Minden remekül ment.

Egészen addig a napig, míg Harry és Louis összevesztek.

Louis nem volt részeg, de felvitt egy srácot a kollégiumi szobájukba. Az ajtó nyitva volt, Louis kezei egy srác hajába gabalyodtak, kétségbeesetten kapkodott levegőért, de a légkör elég fojtott volt a szobában. Tudta, hogy Harry látott mindent, ki pedig tudta, hogy Louis nem ez a fajta, de minden szokatlan volt számára. Sosem vitt fel idegen srácokat a szobába, hogy csókolgassa őket, de Harry nem bírta ki. Megpróbálta kituszakolni, de Louis csak védte a harmadik személyt, mondván, hogy már középiskola óta ismerte őt, s voltak már köztük dolgok. Harry megragadta a kulcsait, a telefonját és a kabátját, majd elment. Még mindig nem tudta Louis titkát. Egy év telt el, mire Harry visszatért a városba, megpróbálta megkeresni Louist, hogy bocsánatot kérjen, s ez volt az a perc, mikor megkapta a hívást. Az agya hirtelen szakadt ki a visszaemlékezésből, visszajátszotta a pillanatot, mikor Louis azt mondta neki, hogy mindent meg fog tudni, mikor az anyja felhívja majd. Tágra nyílt szemekkel nézett le Louisra, könnyei abbahagyták a hullást, felismerte. Végre rájött, hogy mi volt Louis titka.

Harry csak bámulta Louist kórházi ágyán, a szemei újra könnybe lábadtak, megragadta a kezét. "Én.. Louis.." Tört ki belőle. "Én annyira sajnálom, hogy elhagytalak! Anyához mentem, aki azt mondta, hogy szükségem van egy kis szünetre.. Egy picit.. Nem akartalak egyedül hagyni, fogalmam sincs, hogy miért tettem mégis! Fel akartalak hívni, de mindig is azt hittem, hogy utálsz és figyelmen kívül fogsz hagyni, vagy csak kérdezősködni fogsz, én pedig nem fogok tudni válaszolni neked. Nem telefonon akartam elmondani neked.." Harry mocorgott a széken, kezével kétségbeesetten szorongatta Louisét, újabb könnyek szakadtak ki szemeiből. "Miért nem mondtad el nekem? Nem utáltalak volna meg ezért..!" Zokogott Harry, arcát a paplanba ásta, mely Louis teste mellett lógott lefelé. "Louis, leukémiás voltál és.. Soha nem akartad nekem elmondani addig, míg még rendben voltál? Mikor még boldog voltál minden egyes nap? Louis, miért nem?"

Harry folyamatosan kérdezgette Louist, azt kívánta, bárcsak halotta volna. Szívverése normális volt, légzése is volt, de ő csak feküdt ott és.. Sápadt volt. Harry ezúttal az arcát Louis kezébe ásta. Homloka Louis hideg, izzadt bőréhez ért, tompán zokogott a kórházi ágya mellett. A kéz megremegett, mely arra késztette Harryt, hogy kinyissa a szemeit és az ágyon fekvőre bámuljon. Arcuk túl közel volt egymáshoz, nem tudott rendesen lélegezni. Apró zaj hallatszott, a takaró mintha megmozdult volna Louis teste fölött, Harry pedig halványan elmosolyodott, egyik kezével letörölte saját könnyeit. Louis megmozdult, Harry pedig tanúja volt mindennek. Louis ébren volt, Harry pedig tudta, hogy mindent hallott. "Lou?" Kérdezte, a szemei többször is végigpásztázták őt a lábujjaitól a feje tetejéig. "Louis, én vagyok az! Harry!" Mosolyodott el, könnyei megint potyogni kezdtek, sokkal fullasztóbb érzéssel, mint előtte bármikor. Louis torka ki volt száradva, a szemeit lehunyva tartotta, de érzékelte a fényt a szemhéján keresztül is, Harry nagy, és meleg kezeit, ahogyan az ő aprócska, és hideg végtagját tartják.

"Hazz" Szólalt meg Louis, hangja gyenge volt és tört, a tüdeje küzdött, hogy elkapjon egy tisztességes lélegzetet. "Hazza, csukd le a villanyt, könyörgök." Mondta rekedten, a bal kezével a fény forrása felé mutatva, mely megakadályozta őt abban, hogy kinyissa a szemeit, hogy láthassa az egyetlen embert, akit mindig is szeretett volna. Ezúttal miközben haldoklott.

"P..Persze, máris!" Válaszolt Harry, nekitámasztotta a hátát a széknek, így pont elérte a villanykapcsolót, hogy elolthassa a szobát bevilágító testet. Harry visszafordult Louis felé, hezitált, hogy megfogja újra a kezét, vagy mégse tegye. "Minden rendben? ..J..Jól vagy, szeretnéd, hogy hívjam az orv-"

"Hazz.." Kezdte Louis újra, mivel megszakította Harry mondatát, ki azonnal arra figyelt, hogy a beteg mit akart neki mondani. "Hazz, én.. Mindent hallottam.." Harry összeráncolta szemöldökét, a szemeivel mindent nézett a szobában, kivétel Louis arca. "Harry.. Könyörgöm neked! Nézz rám!" Kérlelte Louis, erőtlenül nyújtotta ki a kezét, hogy megérintse Harry arcát, ki végül szánakozva nézett le rá. Akkor látott meg valamit szemeiben, mit soha még előtte. Sajnálat. Rengeteg és rengeteg sajnálat. Valamint titkok..

"Tudom, tudom, hogy miért hagytál el engem.." Harry megmerevedett, fejét oldalra fordította, de szemeit még mindig Louison tartotta. "Tudom, hogy időre volt szükséged, hiszen nekem is." Harry nyelt egyet, mikor megtudta, hogy Louis ugyan úgy érzett mint ő. "De te?" Kérdezte Harry. "Neked miért volt időre szükséged? Louis, én.."

"Mert.." Szakította félbe ismételten Louis. "Harry, én össze voltam zavarodva." Kuncogott, miközben kezével nagyon lágyan simogatta a göndörke arcát. Harry elképedve bámult rá, nem akarta kérdésekkel bombázni, engedte, hogy megválaszolják saját magukat.

"Mindig is fiúkkal aludtam, már egész 17 éves korom óta. Mindig azt hittem, hogy lennie kell itt valaminek, amit soha nem éreztem még egy lánnyal sem. Volt egy pár éjszakám itt-ott, kísérletezgettem, de mindig volt egy valami, amit nem mondtam el nektek." Magyarázta Louis.

"Harry, aznap este.. Nem tudtam, hogy ti is otthon leszek.. Volt egy hülye ötletem, hogy megkeresem egy régi barátomat. Egész jól elbeszélgettünk, elmentem hozzájuk, de az ő szobatársai otthon voltak, szóval hozzám indultunk. Egyik dolog követte a másikat, egyáltalán nem így akartam, hogy elsüljön, nem így akartam a tudtotokra adni, hogy meleg vagyok. Mindig is féltem, hogy megbélyegeznétek miatta." Harry csak bámult Louisra szomorúan. A szíve elolvadt minden egyes szóval, amit Louis mondott neki, hisz ő sosem ítélte volna el emiatt. Soha az életben. "Lou, én sose-.. Mi sosem ítéltünk volna el téged emiatt. Louis, mi mind szeretünk téged és elfogadtuk volna, hogy ilyen vagy. Még mindig szeretünk téged, mindannyian! Sőt, a többiek.. Mind mind már szinte belebetegedtek, annyira aggódnak érted.." Engedett el Harry egy gyenge mosolyt, az orra eldugult. "Louis, nem kellett volna aggódnod amiatt, hogy el fogunk ítélni téged, tudnod kellett volna, hogy nem tenne téged mássá a szemünkben, ha tudnánk." Louis Harryt bámulta, szemei üvegesek voltak. Ajkai kicserepesedtek, de egy apró mosoly jelent meg arcán, szemei könnybe lábadtak.

"De még valami.." Folytatta Harry. "Miért nem mondtad el nekem, hogy leukémiás vagy?"

Louis keze gyorsan esett le, hogy megfogja a Harryét. "Nem akartam egy mentséget arra, hogy velem maradj." Mondta őszintén. "Nem akartam azt, hogy csak azért felejts el nekem mindent, mert rákos vagyok, ezáltal pedig maradj velem, hiába voltál dühös. Nem lett volna fair." Louis könnyei végigfolytak arcán, ahogyan látta, hogy Harry bólint. "Lou, semmi sem kényszerített volna engem!" Harry szinte fuldoklott, ahogyan beszélt. Louis erősebben megszorította kezét, melytől a göndör közelebb hajolt hozzá.

"Harry, emlékszel arra az estére, mikor a tóban fürödtünk? A második évben, mikor barátok voltunk.. Augusztus 6.-án.." Kérdezte Louis, ujjával Harry kereszt alakú tetoválását simogatta. Új volt, sőt, észrevette, hogy sok új tetoválása volt, de a kereszt volt számára a legmegközelíthetőbb. Majd a többire rákérdez később. Harry ránézett Louisra, tekintete értetlen volt. "Hemming tó. Az olimpia utcán.." Harry és Louis mindketten elmosolyodtak, ahogyan az emlékek visszatértek.

"Igen.. Emlékszem. De miért?"

"Csak biztos akartam lenni benne." Mosolygott Louis.

A szívritmus számoló hirtelen egyre gyorsabban kezdett sípolni. Louis szemei kikerekedtek, a tüdeje égett, szíve egyre gyorsabban vert. Harry pánikba esett, szemei hatalmasra nyitódtak. Azonnal segítségért kezdett ordítozni, mikor észrevette, hogy Louis nehézkesen felnevet. Harry visszaült, a szemei a monitort pásztázták.

"Harry, el kell mondanom még egy titkot." Kezdte Louis, szemeit már lehunyta. Ajkai kiszáradtak, a teste gyengébb volt, mint bármikor. Harry csak bámult rá.

"Harry, már 2011 március 4.-e óta szerelmes voltam beléd." Harry szíve egy pillanatra megállt. A szemei egyre nagyobb kört formáltak, Louisé pedig egy másodpercre apróra nyitódott. Ajkait széles mosolyra húzta. A legszélesebb mosoly, amit Harry valaha látott. "Éppen ez az, amiért mindig fiúkkal aludtam.. Azért, hogy valahogy túltegyem magam rajtad, hogy talán találjak mást. Sosem gondoltam volna, hogy szerethetsz engem. Soha senki nem gondolta." Suttogta Louis, a hangja haldoklott. Harry egyre jobban érezte, hogy már nincs sok hátra.

"Louis, én.."

"Harry, szeretlek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Örökké." Nyújtotta ki kezét, hogy megfogja Harryét, de a göndör hamarabb cselekedett.

Harry sírt. Az elméje újra és újra végigjátszotta a pillanatokat, mikor Louis próbálta nyilvánvalóvá tenni ezt a számára, de ő sosem vette észre. Ellenben most minden világossá vált. Harry Louisra nézett. Sápadt volt, főleg arca.

"Istenem Louis, én nem tudtam.." Szorította meg Harry apró, törékeny kezét. A könnyei pólójára kezdtek hullani. Már csak másodpercei voltak mindent elmondani arra, amit már 2 éve el akart. 2 év, míg tanácstalan volt. Harry óvatosan tette kezét Louis meleg fejére, ujjait lassan hajába vezette.

"Louis, én.. én.. szer.." Sípoló monitorok, a szívverés számláló folyamatos, fülrepesztő sikítása. Az orvosok a szobába rohantak, kórlapokat tartottak a kezükben, pánik uralkodott mindenki arcán. "1-2-3! Most!" Kiabáltak, ahogyan próbálták használni a defibrillátort. Harry szemei csak össze-vissza cikáztak félelmükben. "Mi történik!?" Ordított Harry, a szemei vörösek és ködösek lettek, szinte látását is elvesztette. A könnyek lehetetlenné tették számára, hogy bármit is lásson.

Keze egyre jobban szorította Louisét, az orvosokat figyelte, ahogyan tették a dolgukat. "Mi a fene folyik itt?!" Kiabált újra sírva, zokogása túl hangos volt, szemeit összeszorítva próbált imádkozni, hogy Louis jobban lesz. A mérő hirtelen abbahagyta a hangos, sípoló zajt. Már semmit sem lehetett hallani. "A halál ideje 00:39. Takarják be kérem." Mondta egy orvos, Harry érezte, hogy a szíve millió kis darabra törik, az arcát azonnal Louis mellkasába temette, de semmit sem hallott. "Miért?!" Ordított, a szemeit egyre szorosabban szorította össze, könnyei gyorsan potyogtak Louis ruhájára. "Jézusom, Louis!" Ordított fel Niall is, szemei vörösek voltak, csak úgy mint arca, ajkai színtelenek. "Édes Istenem, Louis.." Sírt Liam is, kezével eltakarta száját, szemeit lehunyta. Zayn rohant be a szobába Jayel együtt, a könnyek állukon csöpögtek le, a levegőt gyorsan kapkodták.

"Kincsem! Drágám, ne! Louis!!" Ordított Jay, kezeivel Louis arcát tapogatta. A sápadt arcot. "Kérem, hagyják el a szobát. El kell vinnünk innen a holttestét." Mondta egy orvos, próbálta túlkiabálni a kétségbeesett zokogást. Niall és Zayn voltak az elsők, akik kimentek, a következő Liam volt, miután adott egy gyengéd csókot Louis homlokára. Harry ment ki utoljára, Jayt egyedül hagyva vele. Mindannyian órákig sírtak, a szomorúság és szívük törése nem akart eltűnni egy percre sem. Még mindig nem beszéltek egymással, pedig már 8 óra telt el.

Két héttel és három nappal később elérkezett Louis temetése. Niall, Liam, Zayn és Harry végig a koporsó mellett álltak Louis néhány családtagja mellett. A kiásott rész felé sétáltak lassacskán. A szemeiket végig a földre szegezték, ajkaik rózsaszínek voltak és repedezettek. Arcuk vörös, mellkasukban ugyanazt a fájdalmat érezték, mint aznap este. Egy óráig és 20 percig zokogtak, majd mindenki elment. Egyedül Harry maradt ott. Térdeire zuhant, a sírkövet olvasta. "Louis William Tomlinson 1991-2014. Csak élvezd az életet, s teljes lehetsz. Még mind fiatalok vagyunk" Harry szinte sokkolódott a sorokat olvasva, egy ujjával letörölte hulló könnyeit. Közelebb kúszott a színes rózsák és tulipánok borította talajra. Harry lehunyta a szemeit, kezét egy üresen maradt helyre tette a sírkő mellett, másik kezét pedig a sírkőre tette és simogatni kezdte azt. Egy apró mosoly jelent meg ajkain, egy vörös rózsát helyezett a sír tetejére, majd közelebb hajolt, s megcsókolta a vésett betűket.

"Én is szeretlek Louis. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak."

****************************

Harry Edward Styles a temetés után egy hónappal veszítette életét egy autóbalesetben, hol autója egy fával ütközött. Kezeit nem a kormányon, hanem ölében összekulcsolva találták meg, szemeit könnyek fedték, arcán mosoly helyezkedett el. Közvetlenül kedvese mellé temették el.

Mindenki tudta, hogy halálának egyetlen oka a szívében tátongó üresség, s fájdalom volt.

Már együtt lehettek ketten, békességben, s szeretetben. 

A mennyország kapuin túl.

13. fejezet - Vihar előtti csend

Sziasztok! :) Íme a My Saving Grace következő része. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott hoznom, ráadásul még rövid is lett, valamint én összecsapottnak is érzem, tényleg elnézést. Próbálok belehúzni a részírásba a hétvégén, hiszen még a holnapi, azaz pénteki napomat is itthon fogom tölteni. Jó olvasást kívánok a részhez!

Raven Agrippa

Harry Styles

 Napokig nem történt semmi. Az óta a nap óta, a szünet előtti utolsó nap óta, mikor is "elvettem" Louist Liamtől egyikőnk sem látta. Annyi időt töltöttem vele, amennyit csak tudtam, egy percre sem akartam egyedül hagyni, talán veszélybe sodortam volna. Az időnk többségében -mikor nem otthon voltunk- viszont kettesben sem voltunk, Aiden, Zayn, Niall, esetleg az Aiden-Zayn páros egyszerre mindig ott volt velünk. Tudtam, hogy talán egyedül nem tudnám még legyőzni Liamet, ha arra kerülne a sor, de többen erősebbek lennénk.

Anyáék már régóta tudták, hogy szeretem Louist, a szünet első napja után pedig normálisan be is mutattam neki és Gemmának -ki akkor ért haza az egyetemről-, hogy ne csak abból a pánikhelyzetből ismerjék, mely a kórházban felmerülhetett. Örömmel tapasztaltam, hogy családom körében fel tudott oldódni, nyugodtan beszélt szinte mindenről és nevetett. Ma egy családi ebédre hívtuk el Lout, ahol megtudtuk, hogy van 4 húga és az anyukájával él, valamint a nevelőapjával, ugyanis a szülei elváltak, eddig körülbelül 1x látta a vér szerinti apját. Elég sok mindent elárult magáról, még azt is, hogy egyetemre szeretne menni, ügyvédnek akar állni. De tulajdonképpen ma arról is szó került, hogy 3 nap múlva lesz a születésnapja, 18 éves lesz. Gyorsan ki kell találnom valamit, hogy mivel ajándékozhatnám meg. Habár, Louis azt nyilatkozta, hogy ő egyáltalán nem repdes az örömtől, mert 18 éves lesz, egyenesen utálja, hisz ő nem akar felnőtté válni. Ugyan ezt az álláspontot én, ilyen idős fejjel nem tudtam megérteni, mindig is arra vágytam, hogy végre 18 lehessek. Gondolom ha közelebb leszek hozzá meg fogom érteni ezt is.

Erre az időre már úgy viselkedtünk, mint valami idióta tini párocska. Nem mintha egyetlen szava sem lett volna igaz "idióta" "tini" és "párocska", ám Louis még mindig rengeteget feszengett Liam miatt, főleg amikor a túlzott védelmet érzékelte, miszerint nem hagyhattuk el egyedül a házat.

*********************

Pontosan december 22.-e volt, kettő nappal Louis születésnapja előtt. Ma én mentem át hozzájuk, a húgai természetesen mint mindig, azonnal le is támadtak. Nevetve fogadtam gesztusukat, de anyukájuk és Louis persze azonnal lekoppintották őket, az egyetlen férfi gyermek azonnal meg is fogta a csuklómat, majd felrángatott a lépcsőn egyenest a szobájába. Rend volt, mint mindig, talán ha akartam volna se tudtam volna találni egyetlen porszemet sem az asztalon, a szekrényeken. Gyönyörű és hangulatos szoba volt. Az ágyához sétálva telepedtem le rá, míg ő inkább a széket választotta. Beszélgetni kezdtünk teljesen idióta és lényegtelen dolgokról, miután végre ő is felállt és átsétált hozzám. Lassan és óvatosan húztam az ölembe, mivel hiába tudta, hogy nem fogom bántani még mindig távolságtartó volt. Teljesen megértettem. Óvatos puszit hintettem ajkaira, mit meglepő módon ő mélyített csókká és ölelte át a nyakamat, míg én méretes tenyereimet a derekán tartottam, simogattam.

Mikor ideértem is havazott már, de mostanra az utakat vastag hótakaró borította. Úgy néz ki ebben az évben fehér karácsonyunk lesz. Miután befejeztük az egymás szájával való játszadozást Lou felállt, az ablakhoz sétált. Ujjait fehéredésig nyomta az üvegre, arcán igazi gyermeki boldogság jelent meg a fehér takaró láttán.

"Hazza!" Szólított meg ahogyan hátranézett rám, szemei csillogtak akár egy kisfiú, ki meglátta az ajándékot, mit szeretne szüleitől megkapni. "Ki akarok menni! Leesett a hó, el akarok veled menni valahová! Mit tudom én, valami.. Kávéházba és inni egy forrócsokit közösen vagy.." Kezdte el mesélni az ötleteit, én pedig aranyosnak és csábítónak találtam egyszerre az ötletet, de félbe kellett szakítanom.

"De Lou.. Niall, Zayn.." Soroltam a neveket, mire csak azt vettem észre, hogy újra előttem áll, két apró kezét összekulcsolja maga előtt.

"Nem baj! Én most kettesben akarok lenni, nem édes hármas vagy négyesben!" Könyörgött édes kiskutya szemeivel. Egy utolsó puszira húztam le nyakánál fogva, mielőtt rábólintottam volna az ötletre. Szinte ugrálni kezdett, majd miután viszonozta a puszimat letörölhetetlen mosollyal az arcán kezdett el húzni lefelé, a kabátok és cipők felé.

"Gyerünk Hazza! Ne legyél ilyen lassú! Rosszabb vagy, mint a nagyi!" Húzta a kezemet, én pedig nevettem rajta. Olyan ártatlan volt és gyermeki, ahogyan ennyire megörült a hóesésnek. Gyorsan kellett felkapnom a kabátomat és a csizmámat, hiszen Lou körülbelül fél perc alatt tette meg ugyanazt a műveletet, a sapkámat ellopva húzta a fejére és tekerte a nyakába a sálamat, az övét pedig nekem nyújtotta, mit készségesen fogadtam el és tettem a nyakamba mélyen beszippantva annak csodás illatát. Louis akkor megragadta a kezemet, kinyitotta az ajtót és utoljára bekiabált a házba.

"Anya! Harryvel elmentünk sétálni, majd jövünk!" Ordított, mire az anyukájától egy Oké-t kaptunk vissza. Még el sem tudtam köszönni, ő máris kirántott a hóesésbe és becsukva magunk után az ajtót sietett egész addig, míg ki nem értünk az utca közepére, hogy teljesen a hóesésben álljunk. A meleg házból rögtön ide cseppenésünk miatt őt is és engem is kirázott a hideg, pár percig még fáztunk is, de miután Louis egyre jobban kezdte el szorongatni a kezemet, közelebb bújt hozzám sétálás közben, hogy szinte testünk összeért felmelegedtem. 

Szerencsére a házuk nem volt túl messze a városközponttól. Az idő ellenére igen sok aranyos párt lehetett látni az utakon, volt akik tulajdonképpen meg is bámultak minket, gondolom az identitásunkért, de nem zavart. Ahogyan Louisra néztem arcát a hideg kicsípte, teljesen vörös volt pofija, mosolya mégis még mindig ugyanolyan hatalmas volt, mint a házban, kezét néha felemelte, hogy a hópelyhek a tenyerébe essenek. Úgy 10 perc séta után érkezhettünk meg a kávézóba, ahová készültünk. Egy asztalhoz ültünk, a kedvesnek tűnő, mégis fáradt pincér hölgy felvette a rendelésünket. Nem tartott túl sokáig, mire meg is kaptuk, beszélgettünk és a forró italokat szürcsöltük, mikor a kávézó ajtaja újra kinyílt, ezt pedig a kis csengő csilingelése jelezte.

Az ajtó felé tekintve meglepődtem, Loura pillantva rémületet láttam, ereiben vére megfagyhatott, szemei akkorák voltak akár a csésze alátétje.

Liam Payne itt van.

12. fejezet - Képes vagyok rá

Sziasztok! :) Íme a mai napi, friss és még ropogós My Saving Grace rész. Nos, ebben a részben nem túl sok esemény volt, próbáltam ezt az egyet kidolgozni annyira, amennyire tudtam.. Remélem, hogy sikerült is elérnem vele a kellő hatást, bár igazság szerint nem tudhatom. Remélem, hogy tetszeni fog nektek a rész, jó olvasást kívánok mindenkinek!

Raven Agrippa

Harry szemszöge

Már szinte senki nem volt az iskolában, mikor az első ütés elcsattant. Csak néhányan szállingóztak a folyosón, ahogyan odakint a hó tette. Egy percet sem haboztam.
Amint megéreztem Liam öklét az arcomba csapódni nem volt éppen a legkellemesebb érzés. Éreztem, hogy ebből még dagadás lesz
"Liam! Liam ne!" Kiabált rá, de egyáltalán nem érdekelte.
"KUSSOLJ LOUIS!" Rivallt rá hangosan, én pedig az arcomat dörzsölgetve tartottam vele továbbra is a szemkontaktust.
"Mondd csak, mikor is beszéltél vele utoljára normálisan?" Tettem fel a számomra akkor legfontosabb kérdést Louist pásztázva, majd ismételten a magas egyénre emeltem a tekintetemet. Éppen eleget nőttem ahhoz, hogy már majdnem egy magasságban lehessek vele fiatalabb létemre.
"Neked ahhoz semmi közöd. Kotródj innen, vagy most nem lesz szerencséd és úszod meg a kórházban." Kezdett el fenyegetőzni, mire én mindössze cümmögve ráztam a fejemet.
"Liam, Liam.. Hát soha nem tanulod meg, hogy hogyan kell párkapcsolatban élni?" Hánytam a szemére, mintha csak olyan régóta ismerném. Épp eleget tudok ahhoz Louistól, hogy meg tudjam ítélni ezt a nyomorultat itt, előttem.
"Nem tanította meg anyukád, hogy ne pofázz az idősebbeknek, idióta pisis." Morogta szavait egyenesen a szemeimbe bámulva, de én álltam gyilkos pillantását. Éppen eléggé felkészültem már ezekre a percekre ahhoz, hogy ne kapjak azonnal szívrohamot csak a pillantásától. Meg akartam védeni tőle Louist.
"Louis?" Szóltam hozzá lenézve rá, teljesen figyelmen kívül hagytam a férfit, ki csuklóját szorongatta, majd közelebb léptem hozzá. Szemeiben láttam a színtiszta félelmet, de nem tudtam eldönteni, hogy a saját, vagy az én testi épségem miatt aggódik ennyire. Akármelyik miatt is volt, hihetetlen édesen festett.
"Ne merj hozzáérni!" Parancsolt rám Liam, ahogyan egyre közelebb lépkedtem a törékeny test felé, pillantásomat éppen csak felemeltem a hang forrása felé, majd folytattam apró lépésekből álló utamat a gyönyörű, kék szempár tulajdonosa felé, kezemet nyújtottam neki.
"Ne félj, Lou. Megvédelek." Mondtam magabiztos, lágy mosollyal az arcomon, ő pedig elsőnek kezem után akart nyúlni, mégis megtorpant, mikor Liam szinte összeroppantotta csuklóját, Louis torkából erőtlen nyöszörgés szakadt fel.
"Engedd el." Parancsoltam a fogvatartójára, bár tudtam, hogy ennyivel nem fogom meggyőzni.
"Pont te akarsz belepofázni? Te, aki hónapokkal ezelőtt olyan csúnya vereséget szenvedtél, kicsi Styles? Vagy talán nem emlékszel, hogy ki ölt meg majdnem azon a napon?!" Kérdezte felháborodva, mire én tisztán, torokból nevettem fel.
"Dee, igen.. Pontosan emlékszek rá. És ha akarom ütőkártyaként használhatom fel ellened. Louis, mint szemtanú, mint bántalmazott fél jelen volt, valamint ott vagyok én, ki bizonyítsak. Csak egy tárgyalásba kerülne, s te már rég nem itt lennél, hanem egy szutykos, sötét lyukban ülnéd le a büntetésedet. Te hatalmas felnőtt férfi.. Ha az vagy, a következményeit is viseld." Hánytam szemre szavait, egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust. Magabiztos voltam. A szívem legmélyére zártam az összes kételyemet, hogy megint elbukok.
"És tudod hol vagyunk, Liam? Igen, az iskolában. A kamerák pontosan látták, ahogyan megütöttél, ahogyan most Louis kezét szorongatod.. Mindent látnak.." Mutattam el egy említett tárgy felé, ő pedig morogva nézett el arra, s lazított Louis csuklójának szorításán, mire szegényből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Meg tudtam érteni, de itt még semminek nincs vége.
"Gyere ki a hóra, Styles. Vagy talán a kamerák mögé akarsz bújni ahhoz, hogy megvédhesd tőlem azt, ami a magántulajdonom?" Kérdezte csípősen, hangját felemelte.
"A magántulajdonod? Azt hiszem, hogy erről már beszéltünk. Louis nem egyfajta magántulajdon, mintha csak a kutyádról beszélnél. De még az sem a te tulajdonod. Louis Tomlinson egy élő ember és érzései vannak, nem fogtad még fel?!"
"Itt te vagy az egyetlen, aki nem fogott fel semmit! Louis azzal, hogy velem van teljes mértékben elfogadta, hogy miket csinálok vele!"
"Fenyegeted!" Emeltem fel ezúttal a hangomat én is, szinte már ordítottunk egymással. Kezeim ökölbe szorultak, készen voltam arra, hogy ha tovább fajul a dolog megüssem.
"Elég!" Kiáltott fel hirtelen egy vékonyka, remegő hang. A torony mellett álló, apró testre tekintettem, ki reszketett, szemei könnyekkel teltek meg. "Elég lesz már.." Ismételte újra szavait, majd kitépte Liam kezéből a csuklóját, tekintettel a meglepettségére még sikerült is. Hirtelen, egyetlen lépéssel szelte át a köztünk lévő távolságot és bújt mögém óvatosan. Félt. Éreztem, hogy remegő teste enyémnek feszül, hogy könnyei végigfolynak az arcán. Egy kezemmel a hátára simítottam, másikat magam mellett tartottam, még mindig Liamre bámulva.
"Látod ezt? Elfogadta, amiket teszel vele? Nekem nem úgy tűnik." Öleltem magamhoz a másik kezemmel is Louis testét. Az ijesztő, barna szemekben mérget láttam. Mérhetetlen mérget, ha a szemeivel le tudott volna szúrni, már valóban a temetőben lennék, de még mindig álltam a pillantást. A mellettem zokogó, apró test miatt állnom kellett. A harmadik félben forrongott a düh. Fogadni mertem volna, hogy még azt sem fogta fel csökevényes agyával, hogy mégis mi történik körülötte. Két kezét ökölbe szorította, nem tudta, hogy mit tegyen most, így, a kamerák figyelő szemei láttára.
"Ezért még számolni fogunk, Styles. És főleg veled, Tomlinson." Ejtette második mondatát valamiért több gyűlölettel, mint ahogyan az én nevemre vonatkozót. Ezekkel a végszavakkal távozott el az iskola folyosójáról. Trappolt, ahogyan távolodó alakját figyeltem ökölbe szorított kezei egy másodpercre sem lágyult meg.
Eszembe sem jutott, hogy valaki mást is bánthat rajtam és Louison kívül most, önkívületi állapotában. Például a barátaimat, a családomat, Louis családját. Minden reményemet abba ültettem, hogy fogta az adást a rendőrségről, valamint a feljelentésről. Semmit sem tehet.
Louis zokogása nem hagyott alább. Ugyanolyan keservesen, szinte ordító hangokat kiadva markolta rajtam a kabátot két apró kis kezével, én pedig övéhez képest hatalmas tenyereimet a hátára hajtottam, simogattam azt.
"Semmi baj, Lou.. Most már minden rendben van." Suttogtam szavaimat gyengéden lehajolva hozzá, majd egy puszit adtam feje búbjára. Meg tudom védeni őt.

11. fejezet - Megvédelek

Sziasztok! :) Itt Raven Agrippa és a My Saving Grace legújabb része! Wooo. Bocsánat, hogy ilyen sokáig húztam, s ráadásul még rövid is lett a rész, sajnos csak ennyit sikerült magamból kipréselnem, egyenlőre legalábbis. Remélem, hogy tetszeni fog a rész, jó olvasást kívánok mindenkinek.

Raven Agrippa

Harry szemszöge

Louis halkan nyögött fel, mikor ajkaimat a nyakaira tapasztottam, apró csókokkal hintettem egészen ruhája szegélyééig, mi körülbelül kulcscsontjáig érhetett, de kissé lejjebb is húztam, hogy jobban testéhez férjek. Két apró kezével átkarolta a testemet, a hátamon kezdte el markolászni a felsőt. Már éppen arra készültem, hogy nyakán foltot is hagyjak, mikor vonakodva ugyan, de eltolt magától. Láttam rajta, hogy nem akart semmit sem megszakítani, vagy megbántani vele, de meg kellett tennie. Fejét lehajtotta, nem szeretett volna rám nézni sem. Zavarban volt.
"Sajnálom, én.. Liam.." Kezdett el hebegni, én pedig azonnal megértettem és észhez is tértem. Nem tehetek ilyen felelőtlen dolgokat miatta. Ujjaimmal álla alá nyúltam, kényszerítve ezzel, hogy nézzen szemeimbe.
"Ki fogok találni valamit, hogy ne kelljen tovább szenvedned tőle. Nem fogom engedni, hogy még többet bántson." Tettem meg ígéretemet, majd közelebb hajolva hozzá meg is pecsételtem az ígéretet azzal, hogy csókot hintettem az ajkaira, mit meglepődtem, de még örömmel viszonzott is. Kissé belemosolyogtam csókunkba, majd újabb táncra hívtam, belement. Az idő, melyet egymás társaságában töltöttünk rengetegnek tűnt. Már hajnal lehetett, mire Lou közölte, hogy elfáradt és haza szeretne menni, de teljesen egyet értettem vele. Talán anya és Gemma aggódtak otthon, de biztosan tudhatták, hogy Niallék mellett biztonságos. Felajánlottam Louisnak, hogy elkísérem, hiszen így nem ülhet autóba, mit készségesen el is fogadott. Meglepett, hogy nem aggódott amiatt, hogy Liam meglát minket. Elköszöntem a szöszitől, majd Zayntől és Aidentől is, így kilépve a házból követtem Lout, ahogyan mutatta, hogy merre kell mennünk ahhoz, hogy a nagyija házához érjünk. Egy ideig úgy tűnt, hogy a házam felé közeledünk, de aztán irányt váltottunk egy sarkon, bár örömmel nyugtáztam, hogy nem lehet olyan messze az én otthonomtól sem. Egész úton beszélgettünk többnyire hülyeségekről, majd gyönyörű kék szemeit egy nagy családi házra szegezte.
"Itt vagyunk." Mondta, én pedig körbenéztem. Gyönyörű környék volt, nem sok ember élhetett ebben a városban ilyen helyen, s valóban, úgy negyed óra sétára lehet a mi házunktól.
"Szép." Jegyeztem meg mosolyogva, ő pedig bólintott. Ahogyan láttam, hogy a házban már nem égnek a fények utoljára közelebb hajoltam Louishoz, hogy csókot adhassak gyönyörű, rózsaszín ajkaira. Ezúttal rövidebb ideig tartott, de viszonozta is a gesztust a kezeit a nyakam köré csavarva, míg én arcát simogattam. Reméltem, hogy nem csak az ital miatt enged meg ilyeneket, bár szemeiben őszinteség csillogott, nem az alkohol heve.
"Jó éjszakát, Lou." Ejtettem szavaimat szomorúan, hogy el kell válnunk, mégis boldog voltam az együtt töltött este miatt. Őrülten szerelembe estem ezzel a fiúval.
"Jó éjszakát, Hazz." Köszönt el ő is, majd kulcsokat elővéve sétált az ajtóhoz, mikor pedig egyet a csomóból a zárba óvatosan belehelyezett utoljára intett, végül eltűnt az ajtó mögött. Egy kis ideig még csak ott álltam, agyamban újra és újra lejátszódtak a történtek, még akkor is, mikor végre hazafelé sétáltam. A házba érve nyugtáztam, hogy Gemma és anya már az igazak álmát aludták. Felslattyogtam a szobámba, gyorsan letusoltam, majd egy fogmosás után az ágyamba dőltem. A mosolyomat semmi nem tudta letörölni arcomról, egész addig maradt ott, míg az álom el nem nyomott. Folyamatosan csak Louison járt az eszem.

************1 hónap múlva************

Már egy hónap telt el a buli óta, ha nem több. Azóta nem igazán mertük megközelíteni egymást Louissal, Liamre tekintettel, de mindketten tudtuk mi történt, minek örültem. Szóval ő is emlékszik rá.. Ha csak megláttuk egymást a folyosón mosolyogtunk, az együtt töltött tanórák is valahogy máshogyan hatottak, mint a party előtt. Azóta, mióta kikerültem a kórházból elkezdtem edzeni járni. Komolyan gondoltam, amit aznap mondtam neki. Meg fogom őt védeni Liamtől, nem érdekel, hogy mi az ára. A srácokkal együtt folyamatosan gondolkoztunk, hogy mégis mivel lehetne lebuktatni őt a rendőrség előtt úgy, hogy egyikőnknek se essen bántódása, de még nem sokra jutottunk az ötleteléssel. Otthon is mindenki tudta már, anya, Gemma, hogy mit érzek Louis iránt és elfogadták. Óvatosságra intettek vele kapcsolatban, mégis úgy tűnt, hogy örülnek.
Amilyen rohamosan közeledett a téli szünetünk időpontja körülbelül annyira hamar el is érkezett. Ma volt az utolsó napunk. Az első hó már leesett, mindenki nagy kabátokban, sapkákban, sálban járt, melynek a lányok nem igazán örültek, hiszen nem tudtak annyit mutogatni magukból, mint általánosságban tehették, például nyáron. Eldöntöttem, hogy ma ez lesz az én időm.
Miután az utolsó óránknak is vége lett, hála istennek Louissal álltam le beszélgetni. Rohamosan próbált kilábalni a beszélgetésből, minél előbb kiszakadni belőle, főleg a másodperctől fogva, ahogyan észrevette Liamet. Engem viszont most egyáltalán nem tudott érdekelni.
"Gyerünk már, Harry nem maradhatsz itt! Nem akarlak megint.." Kezdte a mondatot, mikor is Liam odaért hozzánk.
"Hello, Harry..Louis." Mondta csípős hangon. Úgy gondolta, hogy a súlycsoportunk még mindig nem lehet egy. Én is kételkedtem benne egy kissé, hogy képes leszek megbirkózni vele, de nem akartam hagyni, hogy még egyszer hozzáérjen Louishoz.
"Nem kaptál még eleget?" Kérdezte egyre jobban morgolódva, én pedig csak elmosolyodtam.
"Lia--" Szólalt volna meg Louis, de azonnal belefojtották a szót.
"Kussolj." Morgott rá Liam, ahogyan megszorította a csuklóját. "Mit akarsz Styles?"
"Akartad mondani Maradj csendben Lou, mit szeretnél, Harry?" Figuráztam ki a mondatait mosolyogva, kezeimet a zsebeimben tartottam. Talán túl magabiztos voltam...Nem, nem lehettem az. Liam morgását hallottam, Louis fejét ide-oda kapkodta köztünk, majd elcsattant az első ütés.

Oneshot - I just wish for you to come back

Sziasztok! :D Ma nem egy új résszel jöttem ide -bár lehet azzal is fogok, ki tudja-, hanem egy oneshottal. Ezt az oneshotot Lanával -akinek a blogját a nevére kattintva megnézhetitek- közösen írtuk meg. A történet a depresszióról szól, amely reménykedek, hogy nem sok olvasómat találta meg, de ha mégis van köztetek olyan, akkor remélem, hogy minél hamarabb, minden rendbe fog jönni :) Sose adjuk fel a reményt! Jó olvasást kívánok!

A képet Lana szerkesztette, szerintem zseniális.

Raven Agrippa

Louis Tomlinson és barátai nehéz napokon mentek keresztül. Az említett személy egyre csak furcsábban viselkedett, míg nem eljött a nap, amikor barátai rávették, hogy elmenjen az orvoshoz, hol el is árulták a baj okát.
Louis William Tomlinson depressziótól szenvedett. Napok teltek el, hetek, míg a társaság kitalálta, mivel is vidíthatnák fel a barátjukat. Hát persze! Úgy gondolták, hogy Louis kedvenc helyén fognak egy bulit rendezni, kint, egy folyó mellett, szinte a semmi közepén. A lakóterülettől messze volt, senkit nem zavartak ott, s ők is zavartalanul nyüzsöghettek ott. Tűzijátékokkal, piknikkel, s persze egy szélesebb körű baráti társasággal készültek barátjuk számára, köztük olyan emberekkel, akiket még nem is ismert, de úgy érezték, hogy jó hatással lennének rá.
Teltek az órák, az este egyre jobban közeledett, mikor is a partit tartották. Louis már kora délután autóba ült, hiszen messze volt a helytől, a családjával volt Doncasterben. Természetesen semmiről sem tudott. Egész úton csak azon járt az esze, hogy vajon miért hívták oda, mégis mit akarnak tőle? Nem baj, egy estéből nem lehet baj..
Késő őszi nap volt, szinte már a telet köszönthették, igazán a nyakukon volt már így, kora novemberben. Ahogyan közeledett a célja felé egyre sötétebb lett, az idő is kezdett hűvösebb lenni. Áldotta az eszét, hogy magával hozta a sálját és a vastagabb kabátját, s nem csak egyetlen pólót fog viselni. Az autó motorját közel a kedvelt helyhez, egy kissé eldugottabb részen állította le. Itt nem találják majd meg ellopni vagy kirabolni, pont jó helyen lesz. Közeledve célpontjához, ahová barátai irányították pici, pislákoló fényeket vett észre, gondolta, hogy kis lámpákkal meg ilyesmikkel készültek, hiszen kezdett esteledni. Egész jól gondolta, de hangos beszélgetésre és nevetésekre lett figyelmes. Biztosan, hogy jó helyen jár? Nem egy másik buliba fog belecsöppenni? A fülét egy hirtelen hang ütötte meg, mi az ő nevét kurjantotta, majd odaszaladva hozzá ölelte meg. Szőke barátja, Niall volt az. Louis ekkor gyenge mosolyt erőltetett arcára, majd ő is átölelte, közben pedig végig tekintett a társaságon. Sokkal többen voltak, mint amennyi emberre számított.

Te jó ég, mibe is keveredett azzal, hogy eljött..

Louis idegesen nézett egyenesen az égszínkék szempárba, amik melegen üdvözölték. Halványan mosollyal viszonozta Niall fülig érő vigyorát, de ez is túl sok energiájába tellett. Habár egész nap csak feküdt, aludt és gondolkozott, mégis halálosan fáradt volt, arcát a hosszú hetek étvágytalansága behorpasztotta, s az ébren töltött éjszakák fekete karikákat vontak a szeme alá. Borzasztóan nézett ki, de ez semmi nem volt az összetört lelkéhez képest.
A szöszi aggódva figyelte az övéhez hasonló árnyalatú tekintetet, s a szíve egyből az állapotára vonatkozó kérdést tette volna fel, de hülye ötlet lett volna. Louis egyáltalán nem volt jól. Ezt a gondolatát elvetve ölelte magához a fiút, kifejezve aggodalmát, s azt, hogy mellette áll.
- Ez csak nem egy mosoly? – kérdezte hitetlenkedve, kicsit rájátszva a meglepődöttségére.
- Nem hinném, hogy jól fogom érezni magam…- hajtotta le Lou a fejét, a boldog pillanatot egy pillanat alatt tönkretéve. Azonban nem bírta ki, hogy ne ossza meg aggodalmát a fiúval, aki mindig is megértően kezelte a hangulatingadozásait.
- Louis. – fogta meg a vállát, s ösztönözte a körülnézésre, a barna fiú végig vezette tekintetét a fiatal társaságon, akik nevetve iszogattak, páran pedig táncoltak. – Ők csak amiatt vannak itt, hogy jobban legyél, úgyhogy gyere, igyál egy pohár sört, és táncolj egyet valamelyik fiúval. – Niall lökött egyet Loun bátorításképp, aki egyből megcélozta a sörös dobozokat, régi barátjaként köszöntve az alkoholt.

Az italt bontójánál megragadva nyitotta fel egy másodperc alatt, mely szisszenő hanggal adta tudtára kezében tartójának, hogy innentől semmi nem akadályozza meg abban, hogy megigya azt. Louis egy percig habozva szorította meg a doboz oldalát, ezzel szinte behorpasztva azt, majd szájához emelte, s nagyokat kortyolt belőle. Nem volt túl magas az alkoholtartalma, de azonnal furcsát érzett a fejében, tekintve, hogy nagyon régen döntött le egyszerre ennyi sört a torkán, sőt. Egyáltalán alkoholt. A kortyolgatását egy hang szakította meg. Mély volt, de barátságosnak tűnt, tekintetét lassan emelte a gazdája felé.

Egy zöld szemű, göndör fürtös, magas srác állt előtte. Arcán hatalmas mosoly tükröződött, úgy tűnt, hogy letörölhetetlen, szája mellett apró gödröcskék jelentek meg, ahogyan mosolyra húzta azokat.

- Szia! – Köszöntötte boldogsággal a hangjában az előtte állót, majd kezet fogott vele. – Harry Styles vagyok, te pediiiig… - Kezdett bele a mondatba. Persze tudta, hogy nem lesz majd képes befejezni, de így jobbnak találta.

- Louis. Louis Tomlinson. – Nyújtotta felé apró, csontos kezét, mit a másik hatalmas tenyerébe zárt, s megrázta azt.

- Örvendek a találkozásnak, Louis. – Engedte el a kezét, miután rájött, hogy a kézfogás után is megtartotta azt. Mosolya ragadós volt, ahogy tetteivel is egy halovány, keserédes mosolyt csalt ki az alacsonyabbikból.

- Hé, egy koccintás után lenne kedved táncolni? – Kezdte újra a göndörke kezébe véve két poharat, az egyiket udvariasan Louisnak nyújtotta, ki habozva, de elfogadta azt, majd bólintott. Niall azt mondta szórakozzon, nem akarta megbántani azzal, hogy még csak meg sem próbálja. Harry italt töltött mindkettejük poharába, majd összekoccintotta a poharát a másikéval.

- Egészségünkre! – Szólalt meg újra nagy mosolyával az arcán, Louis pedig kínos mosolyával ismételte meg ugyanazt a szót, mielőtt még mindketten leöntötték volna torkukon az alkoholos italt. Lou nagyot nyelt, kissé megborzongott, ahogyan az ital jólesően, de mégis végigmarta a torkát, eztán pedig már csak arra lett figyelmes, hogy valaki megragadja csuklóját.

- Most pedig ahogyan ígérted, táncoljunk! – Szólt már úgy tűnik ennyitől is felszabadultabban Harry, mire Louis bólintott, s hagyta, hogy arrébb húzzák az asztaltól. Utólag kezdett el gondolkozni, hogy talán.. De csak talán jobb lett volna ennie, mielőtt inni kezd... Éhgyomorra inni… Talán később még nem lesz olyan vicces a számára, mint amilyennek most tűnik. A vicc ebben csak az volt, hogy még ezt sem tartotta viccesnek.

Harry keze tökéletesen simult bele az övébe, hatalmas tenyere melegséget sugárzott a hideg, csontos kezének. A göndör fiú végül a táncoló emberek közepéig vezette, majd elengedte őt, s kihívóan egyenesen a kék szempárba meredt. Teste elképzelhetetlenül dögös hullámokat produkált, miközben a zene ritmusára mozgatta csípőjét. Louis elbűvölve figyelte a neki táncoló fiút, ámulatából csak az ébresztette fel, amikor a göndör srác a csípőjénél fogva magához húzta, s próbálta megmutatni a mozdulatok alapját. Pár pillanat alatt a testük egymással összhangban hullámzott a zene ütemére.
Harry csodát tett a mély depresszióban élő fiún, egy burokba vonva őt, amiben nem létezett más, csak a zene, és a túlfűtött mozdulatok. Louis ajkain halvány, de őszinte mosoly jelent meg, ahogy a fiú merészebb lépésekbe invitálta őt, s nem tudott nemet mondani neki.
De végül, ahogy mindennek, ennek is vége szakadt, a valóság egy pillanat alatt kúszott be a burkokba egy kiáltás formájában. A smaragd és a tengerkék tekintet még egy forró pillanat erejéig összekapcsolódott, majd a zaj felé fordulva elszörnyedve konstatálták a verekedő párost, nem messze tőlük.

Louis egy ideig meredten, szinte lihegve bámulta a verekedést, majd hirtelen kezeivel eltolva maga mellől Harryt kezdett el feléjük rohanni, megpróbálta lerángatni őket egymásról, még akkor is, ha nem ismerte őket túl jól, csak párszor láthatta őket. Niall és Zayn is segédkeztek neki, ők az erősebbik felet próbálták távol tartani a gyengébbiktől, akivel viszont Louis teljesen egyedül próbált megbirkózni, azt hitte, hogy mivel hozzá „barátság” is kötötte egyszerűbb lesz leállítania, de nem így sült el. Az italtól felelevenedett, agresszív test mindenféle erőlködés nélkül lökte el magától az akkor elég gyenge fiút, ki hangos puffanással és nyögéssel esett hátra a földön. Egy ideig a gyomrát fogta, ahová a legelső ütést kapta, mire többen indultak a segítségére, köztük tudva természetesen már a göndört is.

Mindenki a feszültség oldásán erőlködött, egyedül Harry maradt ott vele, hogy vigyázzon rá. Aggódó szemekkel vizslatta az előtte ülőt, kinek ugyan már nem fájt a kapott ütés, ám még mindig maga elé bámulva, a hasát szorongatva meredt a folyó éjszaka miatt sötét, mégis a Hold és a csillagok által gyönyörű fehéren világító vizére.

A kék szeműt nemsokára egy ismerős hang szakította ki a gondolatmenetéből. Niall volt az, ki az épségéről kérdezgette, majd mélységesen bocsánatért kezdett el hajlongni. Louis csak ült ott pár percig, mire végül leestek neki szőke barátai szavai, s nagyot nyelve kaparta össze magát, hogy felálljon a földről, a vállára tegye a kezét, hogy megnyugtassa: Minden a legnagyobb rendben van. Harry végig csendben figyelte a jelenetet, úgy érezte, hogy ehhez a témához most nem sokat tud fűzni, hiszen még alig ismerte Louist. Semmit sem tudott róla, persze a nevén kívül, bár őszintén reménykedett benne, hogy ez nem mindössze egy egyetlen éjszakás ismeretség lesz köztük. Végig a pillantásokon, s a táncukon járt az esze, amíg nem hatalmas durranásokra rezzent össze felkapva a fejét az ég felé.

Színes, villogó fények borították be azt, tűzijáték csillogott mindenhol az égbolton. Harry ajkai azonnal felfelé kunkorodtak, majd tekintete az előtte ácsorgó Louisra tévedt, s örömmel nyugtázta, hogy mosolyog.
- Gyönyörűek.. – Suttogta szinte önkívületi állapotban az eget bámulva smaragd szemeivel, mire a másik is kiszakadt gondolataiból, hátra pillantott rá, de már sokkal felszabadultabban mosolygott, mint úgy 2 perccel ezelőtt.

- Igen. Valóban azok. – Jegyezte meg igazat adva frissensült ismeretségének.

Louis szinte pár másodpercnek érezte az egész estét, azonban az órájára nézve konstatálta, hogy tulajdonképpen órák óta itt van. A legmeglepőbb pedig az volt, hogy ezalatt az idő alatt egyszer sem jutott eszébe semmi depressziós gondolat, ami legfőképpen Harry érdeme volt. A fiú kisugárzása az, ami egy picit homályba vonta a kritikus gondolatokat, ám a kékszemű tudta, hogy ez nem jelenti azt, hogy nincsenek ott. Tudta, hogy azok a hangok, amik nap, mint nap gyötrik nem fognak elmúlni sosem. Mégis volt benne valami, ami miatt szüntelenül reménykedett, ami nem engedte, hogy lemondjon életéről. Akarva akaratlanul a remény egyetlen sugarát a mellette álló fiúba ültette, aki mosolyogva szemlélte a fényeket, amelyek fáradhatatlanul varázsolták színessé a fekete égboltot.

- Azt nézd! – kiáltott fel a göndörke, s hosszú ujjaival az egyik különösen nagy, s érdekes mintájú tűzijátékra mutatott, ami Louisnak is megragadta a figyelmét. A szóban forgó fénycsóva egyenes vonalban száguldott felfelé, elképzelhetetlenül magasra, majd hirtelen robbant fel, ezernyi apró fehér szikrákká. Szép lassan ez a csoda is eltűnt, s átvette a helyét két hullámozva haladó sárga fénynyaláb.

- Olyan szép…- sóhajtott Louis, teljesen belefeledkezve a látványba. Az égbolton fináléként különböző fajtájú és színű tűzijáték egyszerre robbant fel, hatalmas dörrenést eredményezve, majd végtelen csöndet hagyott maga után. A fiatalokból álló tömeg ámulatba esve tekintett a már újra feketévé váló égboltra, majd megrázva a fejüket tértek vissza a valóságba.

Az emberek készülődni kezdtek, az égi csoda a buli végét is jelentette. Louis most az egyszer szomorú volt, amiért haza kell mennie.

- Hé Lou, Harry! - Szólította nevükön őket hirtelen egy erős hang, mire mindketten odakapták tekintetüket, ugyan a díszvendégnek még mindig egy kissé lassú volt a reakcióideje.
- Niall? - Kérdezett vissza a szőkeségre nézve, ő pedig lihegve sietett hozzájuk, valamivel... Vagyis jóval messzebbről nézte a tűzijátékot, mint a másik kettő.
- Hé, lenne kedvetek holnap este egy filmmaratonhoz? Otthon, ennénk pizzát, meg popcornt... Megnézhetnénk valami jó horrort együtt. - Fejezte be monológját a másik, sötétebb kékben pompázó szempár tulajdonosa, ám Louis elhúzta a száját az utolsó mondatra. Horror… Sosem rajongott a horrorfilmekért.
- Nekem megfelel! Biztos, hogy remek lesz! - Szakította ki gondolatai közül a göndör a mellette állót. Az alacsonyabb egy pillanatig a földet bámulta, ez után Harryre pillantott és bólintott.
- Azt hiszem nekem is megfelel... - Sóhajtotta válaszát megadóan, nem akarta lelombozni őket azzal, hogy márpedig ő nem akar semmilyen filmnézős estét, csak egyedül akar lenni a szobájában, mint minden áldott este.
- Remek! Akkor holnap este 7-kor Louiséknál! Most megyek, Lou, te meg magyarázd el Harrynek hol is laksz! - Intett sietősen a szőke, majd el is indult egy irányba.
- De miért pont nálam...?! - Kérdezett vissza késői felháborodással Louis, mire csak egy pillanatra hátratekintő kiabálást kapott.
- Mert ott kényelmesebb és hatalmas TV-d van! Sziasztok! - Köszönt el ezúttal szó szerint is, folytatta sietős útját az autók felé.
Louis pár pillanatig még lefagyva állt ott, akár egy cövek, végül az érdeklődő smaragd szempárral találta szembe magát. Egy hosszú ő hang hagyta el ajkait, szinte azt is elfelejtette hirtelen, hogy hol lakik, de végül mégis sikerült kinyögnie az utcát, a házszámot, s még illedelmesen a kérdést is feltette, hogy tudja-e hol van, mire csak egy hatalmas mosollyal fűszerezett bólogatás volt a válasz. Az ég felől hirtelen ismét hangokat lehetett hallani, villanásokat, de ezek már nem a gyönyörű fénycsóvákat jelentették, ez már a vihar rohamos közeledtét jelentette. Szomorúan kellett elbúcsúzniuk egymástól mondván, hogy holnap úgyis találkoznak, majd mindketten az autójukhoz siettek, hogy hazamehessenek a vihar elől biztonságos otthonukba.

***

Valami megmagyarázhatatlan izgalom uralkodott el Louison, ahogy a filmes estére készülődött, egyszerűen alig várta, hogy megjelenjen nála a két fiú. A göndörebb és barnább tagra kissé jobban rákoncentrálva, hiszen Niall szinte mindennapos vendégnek számít náluk.
Az sörös üvegek a hűtőben sorakozva, a pattogatott kukoricák még csomagjukban pihenve várták a fiúkat, akik nem sokkal később a Végső Állomás összes részével a kezükben érkeztek meg a családi házhoz.
- Louuuuu. – nyújtotta el szokás szerint a fiú nevét a szöszi, majd hatalmas ölelésbe vonta őt, s a konyhába ugrándozott, hogy kiszolgálja magát.
Ő és Harry kettesben maradtak az ajtó előtt, a kínos csöndet csak a mikró zúgása törte meg.
- Khm…szép ház. – mondta a göndörke, hogy oldódjon a feszültség, de az nem, hogy eltűnt volna a tetőfokára hágott.
- Köszönöm. – válaszolta Louis, arcát zavarában a szőnyeg felé fordította. Végül a kínos percek megmentője a szöszi lett, aki nem túl türelmesen megjegyezte, hogy vonszolják már a nagy seggüket a nappaliba.

A két barna hajú elsőnek meglepetten, mégis csöppet elmosolyodva reagálták le a szőke türelmetlenségét, majd az említett szobába vánszorogva Niall és Harry a kanapén foglaltak helyet, míg a házigazda a konyha felé vette az irányt, hogy kivegye a hűtőből az italokat, majd a kész pattogatott kukoricával teli zacskót is a mikróból. A tasak tartalmát egy nagy tálba öntötte, aztán a többiekhez sétálva a kis üveg kávézóasztalra pakolta a dolgokat, ő is helyet foglalt mellettük, így végül elkezdődhetett az előre szörnyűnek vélt "horror est". Természetesen Louis már sejtette, hogy ez után a maraton után nem túl sokat fog aludni aznap este... Ám egyetlen tudat nyugtatta csak elméjét, az pedig a szinte testvérévé vált szőkeség volt, valamint a még csak előző nap megismert, számára mégis kedves új barát jelenléte volt.
Hátukat mindhárman a bútor támlájának döntve kezdtek hozzá az első részhez, a másodikhoz, majd a többihez is szépen lassan. Louis szinte már a 2. rész után úgy érezte, hogy halálra sápad tőle, de barátai miatt mégis fontosnak érezte, hogy végignézze őket. Niall szinte rezzenéstelen arccal, izgulva nézte a jeleneteket, Louis próbálta visszafogni a sikoltásait, elrejteni félelmét, míg Harry pedig a jelenetekre hatalmas szemekre rácsodálkozva adott ki magából néha "oh" vagy "aaah" hangokat, mik tulajdonképpen még meg is mosolyogtatták a ház tulajdonosát.
A pillanat, mire a srácok a film maraton 5. és egyben utolsó részének végéhez érkeztek már jócskán túllépte az éjfélt. Niall hangosan hortyogva aludt Louis egyik oldalán, Harry szemei is úgy tűntek lecsukódtak. Komolyan ő lett volna az egyetlen, aki végignézte ezt a szörnyű sorozatot?

Elgondolkozott a filmben látott dolgokon, akármennyire is ijedt meg tőle egy hang közben megállíthatatlanul kántálta a fejébe, hogy ő sokkal nagyobb szörny az összes gyilkosnál, és horrorisztikus lénytől. A suttogás egyre csak erősödött a fejében, miközben a fehér nevek a stáblistáról egybe folytak a fekete fehérrel a könnyeitől homályossá vált látása miatt. Újra érezte azt, ami miatt már pszichológusi segítséghez kellett folyamodnia. A légszomj hirtelen tört rá, szíve hevesen kalapált, kezével önkénytelenül a párnájába markolt, mintegy kapaszkodót keresve a valóságba. Támolyogva állt fel, s életmentő levegőért kapkodva hagyta maga mögött a két alvó fiút, zavarodottan támolyogva el a fürdőbe. Utálta, amiért ez történik vele, úgy érezte nem ura a saját testének, és ez annyira megrémítette, hogy keze remegett, térdei pedig összecsuklással fenyegették. De valahogy sikerült elvonszolnia magát a fürdőig. Jéghideg vízzel akarta magát felfrissíteni, de az az egyszerű mozdulat is, hogy nyissa meg a csapot hatalmas energiát igényelt, tekintve remegő ujjait.
Ahogy végre sikerült megmosnia az arcát friss vízzel szembe nézett a tükörképével. Még az átlagosnál is szánalmasabbnak látta magát, egyre jobban rázkódó végtagjai, s levegőért kapkodó tüdeje még kiszolgáltatottabbá tette. Utálta magát. Legszívesebben remegő öklével törte volna be a tükröt, de ehelyett egy másik megoldást választott.
Még sosem tette azt magával, mégis elérkezett az a pont a betegségében, amikor ez már elkerülhetetlenné válik. Gyorsan megkereste a borotvájához kapott pengét, és ragyogó szemekkel szemlélte meg a zsákmányát. Tekintetét könnyek homályosították el, arcán nagy piros foltokban maradt ott az erős dörzsölés nyoma, s még mindig remegő ujjai megakadályozták a vágásban. Mégis, szinte érzékeitől megfosztva végig húzta az éles pengét csuklója vonalán, s vigyorogva nézte, ahogy azon piros homályos foltként megjelennek az első vércseppek. Már a füle is sípolt, az egyetlen, amire tudott koncentrálni az a hangosan dübörgő szíve volt, s sípoló tüdeje, ami még mindig nem kapta meg a megfelelő oxigén mennyiséget.

Könnyei egyre több utat törtek arcán, de ereje már nem is volt letörölni őket. Hagyta, hadd folyjanak, hadd áztassák el bőrét és ruháit, ahogyan egyre több és több vágást ejtett csuklóján felfelé haladva, néha a már szinte 'elálló' vérző felülethez kapva újra, s mélyítve még a seben, hogy még több piros folyadékot csikarhasson ki magából. Fizikai fájdalmat szinte alig érzett, csak a belső késztetése és a fejében dúló hangok jelentettek bármit is számára. Feje fájni kezdett, már kezdte úgy érezni, hogy ott helyben szédül le, s abba kellene hagynia, vérével borított pengéjét a földre ejtette. Hol vérző sebeit, vérrel telített kezét, hol pedig az eszközét bámulta, mígnem a földre nem rogyott, hogy újra remegő ujjai közé foghassa az éles tárgyat, majd újabb vágást ejthessen vele gyönge, a szokásosnál is fehérebb, sápadtabb bőrén, mikor ezúttal más hangot hallott. Meglepett volt, rekedt. Nem olyan, mint amik a fejében dúltak, de betudta egyszerű képzelgésnek... Aztán a hang újra szólt, ő pedig az ajtó irányába kapta a fejét miközben újra vékony bőrébe erőszakolta a pengét. Teste teljesen lefagyott, ahogyan meglátta az ajtóban álló, döbbent göndört.

- Mit műveltél? - kérdezte elfúlt hanggal a göndörke, aki egyből kezébe kapta az ernyedt testet. Hiába voltak piros foltok a fiú arcán, hiába remegett, akárcsak egy kocsonya, hiába volt a haja kócos, izzadság cseppekkel tarkított, s hiába sípolt szegény tüdeje olyan vészesen a világ leggyönyörűbb teremtésének látta. A két keze közé vette a halál sápadt arcot, s kényszerítette őt, hogy nézzen a szemébe. Halkan kezdett el dúdolni egy dalt, közben ujjaival nyugtatóan körözött, s tekintetüket nem engedte szétkapcsolódni. Louis testének rázkódása szépen fokozatosan kezdett lelassulni, s ahogy teltek a percek már a tüdeje sem fenyegette őt felmondással. A lágy dallamra, s a selymes érintésre visszanyerte teste feletti hatalmát. Zokogva bújt bele Harry vállába, aki szüntelenül dúdolta a dallamot.
Ott ölelkeztek ketten a fehér padlón; vérben és izzadságban úszva, de mégis egy nyugodtabb környezetben, amit Harry csupán a jelenlétével varázsolt elő.

- Shh, Lou, nyugodj meg. - Suttogta a göndör néha, de utána mindig folytatta tovább a dallam dúdolását egészen addig, amíg a saját magát megsebesítő fiú szinte teljesen abba nem hagyta a zokogást, bár maga sem tudta eldönteni, hogy valóban olyan sokáig tartott lenyugodnia, vagy csak annak tűnt, de ha valóban olyan sok ideig tartott valószínűleg csak a könnyei fogyhattak el. Harry lassan tolta el magától az előtte térdelő, még szipogó fiú testét, kinek szemei szinte ugyanolyan vörösek voltak, mint karján végigfolyt vére, mely a padlót is átszínezte, a göndör pólója vörös foltjai mellé kis csíkokat is hagyott, mikor a gyűrődések elnyomták sápadt arcát.
- Lou, mi történt..? Mit csináltál magaddal? - Kérdezte meg végül félénken, hangjában tisztán hallatszott az aggódás. Félt, hogy ezzel a kérdésével ismételten csak össze fogja törni a fiú lelkét valami hasonlót kiváltva belőle újra és újra. A kék szempár tulajdonosa egyetlen szót sem szólt. Vágásokkal teli karjára meredt, majd a földre, mi tocsogott vérében, eztán a pengére, mi szintén az ő vörös cseppjeit tartalmazta, s ezt a háromszöget ismételgette újra és újra, míg arca egyre inkább sápadttá vált, ha az egyáltalán lehetséges volt még, hogy ne érje el teljesen a padlója árnyalatát.

- Pánikrohamom volt... azt hiszem ...- mondta elhaltan, a hangjában nem hallatszott a szokásos boldog árnyalat, csupán egy rekedt, alig halható nyikkanást hagyott maga mögött.
Harry mindent tudóan bólintott, majd felállt, hogy ellássa a csúnya sebeket a vékony csuklón. A művelet közben a kékszemű fiú szemhéjai túlságosan nehézzé váltak, végül szinte tudatlanul bomlott bele az erős karokba.
Harry csak nézte, ahogy a fiú egyenletesen lélegezik, s mosolyogva figyelte a pólójába kapaszkodó apró kis öklöt. Az ölébe kapta a könnyű testet, s miután megtalálta a hálót óvatosan helyezte a puha paplanra.
- Ne menj el. - Suttogta Louis, amint Harry távozni akart, mire a göndörke elmosolyodott, s mellé helyezkedett.
- Itt vagyok, Louis. Most már vigyázok rád.

- Ne menj el.. - Nyüszített elhaló hangon a kék szemekkel rendelkező, habár azokban jelenleg még erős próbálkozással sem lehetett volna találni egy cseppnyi fényt, csillogást sem. Apró kezét Harry felé próbálta nyújtani, hiszen nem volt olyan messze tőle, de még ez is fizikai megerőltetést jelentett neki abban a percben, így inkább a göndörke mozdult elsőnek, fogta meg az erőtlen végtagot.
- Semmi baj, itt maradok veled. Biztonságban vagy. - Próbálta nyugtatni halk, lágy szavaival a mellette teljesen ágyba süppedőt, kinek szemei egyre inkább lecsukódni látszottak, viszont esze ágában sem akart engedni nekik.
- Aludj Lou, vigyázok rád. - Ismételte el a korábbi mondatát gyönyörű zöld szempárjával a másikéba meredve, hátha hatni tud rá vele, ellenben ő nagy nyeléssel válaszolt, majd szólásra nyitotta ajkait, ám a hang csak sokkal később hagyta el azokat.
- Nem akarok aludni. Meg fogok halni vagy rosszat álmodok. - Válaszolta alig hallható suttogással, mire Harry döbbent pillantását érte el. Nem az lepte meg, hogy ilyeneket gondol, hiszen ebben az állapotban ki ne tette volna, csupán a "Meg fogok halni" mondatrész blokkolta agyát.
- Ne beszélj butaságokat. - Simogatta meg szabad kezével fejét, homlokába hullott tincseit elsöpörte onnan. - Nem fogsz meghalni, megígérem neked. Ha egy kicsit is rosszul fogsz kinézni álmodban, vagy látom, hogy rosszat álmodsz, ígérem, hogy felébresztelek, rendben? Itt leszek és vigyázok rád.
Ejtette szavait nyugtatóan Harry, miközben tovább simogatta a karamell színű tincseket. Louis szíve szerint most azt mondta volna, hogy ezt nem teheti meg, hiszen Harrynek is aludnia kell, de erre most a legkevésbé sem volt ereje. Egy bólintást erőszakolt ki fáradt testéből, majd a göndör sokkal nagyobb kezét egy másodpercre erőtlenül megszorítva hunyta le a szemeit, hogy Harryben megbízva álomba merülhessen.

***

- Harry! – kiáltott fel Louis, majd a göndörke karjába ugrott, s nevetve szorította magához.
A hetek csak teltek, azonban Harry minden egyes napot Louis mellett töltött, támaszt adva a meggyötört fiúnak.
- Szia, Louis. – mosolyodott el, s arcát a barna tincsekbe fúrta, hogy mélyen magába szívhassa a friss, kókuszos illatát. Amint már nem szorították olyan kétségbeesetten egymást Harry a fiú kezeiért nyúlt, s felhúzta a pulcsija ujját. A friss vágások még varasodni sem kezdtek, ami azt mutatta, hogy maximum tegnap estiek lehetnek. Harry megrázta a fejét kifejezve nem tetszését.
- Sajnálom…- suttogta Lou, lehajtva a fejét kezdett el szégyenkezni, viszont mindketten tudták, hogy ha valaki elkezdi vagdosni magát, akkor onnantól már nincs visszaút. A göndörke egyáltalán nem hibáztatta ezért a fiút, ahogy a többi alkalommal sem, ehelyett szokás szerint lehajolt, hogy finom csókokkal vonja be a sebeket.
- Szeretlek. – nézett fel, amint befejezte a puszival való gyógyítást, majd éhesen hajolt a rózsaszín ajkakra.
Louis szemében újabb könnyek gyűltek az érzelem megnyilvánulásra, sosem hitte volna, hogy lesz egy olyan ember az életében, aki nem hátráltatja leszidással, hanem csupán a szeretetével próbálja felemelni.

Amíg ők ölelkeztek lassan a baráti társaság többi tagja is megérkezett. Együtt elmentek moziba, majd egy kávézó szerűségben beszélték ki magukból "hatalmas" problémáikat. Aznap este rengeteget nevettek, még Louis is elfelejthette pár órára sötét gondolatait.
Miután az éjszaka leple leszállt a városra az épület előtt elbúcsúztak egymástól, mire már csak Harry és Louis maradtak ott. Egy perc néma csend volt csupán köztük, mire a göndör végül megszólalt.
- Hé, Lou.. Szeretnéd, hogy nálad maradjak éjszakára? - Kérdezte rámosolyogva, hangjában a szeretet mellett egy kevés aggodalom is csengett. A kék tekintet lassan szegeződött rá, majd mosolyogva rázta meg a fejét. Nem érezte úgy, hogy ezt az estét képes lenne bárki mellett is eltölteni. Miután a hangos társaság elment, már egyáltalán nem érezte jól magát. Természetesen boldog volt, hogy szerelmével, s annak közelében lehetett, de legbelül, az agya mély zugaiban megint érezte azt a hangot közeledni, ami szinte minden este a penge közelébe kényszeríti.
- Nem, nem szükséges, minden rendben van. - Állt lábujjhegyre, s Harry vállain megtámaszkodva apró kezeivel hintett ajkaira lágy csókot. A göndör egy percig gondolkozott, mielőtt még válasza egy bólintás lett volna az alacsonyabb felé, ez után pedig egy rövid puszit nyomott ajkaira.
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz butaságot, Lou. - Kérte szinte lebiggyesztett ajkakkal, boci szemmel, mi az előtte állót kuncogásra késztette.
- Megígérem. Így görbüljek meg, ha nem. - Nevetett a kisujját mutatva előhúzva az általános iskolai trükköket emlékei közül.

Mégis, ígérete ellenére amint egyedül maradt a gondolataival az állapota szörnyűvé változott. Az eddigi legnagyobb pánik roham tört rá, teste reszketett, fázott, közben pedig majd megsült. Nem tudta mit csináljon, pillanatok alatt izzadságban úszva tántorgott el a fürdőig, ahol a megkönnyebbülés várt rá. Nem akart mást, csupán azt, hogy végre megszűnjenek a hangok a fejében, s hogy elmúljon a fájdalom, amely a szívéből indult, s végig száguldott a végtagjain.
Arcán a könnycseppek, és izzadság cseppek összekeveredtek, ahogy remegő ujjaival elkezdte szaggatni a vékony bőrt. Szinte megkönnyebbült erre, szemeit becsukva kezdte a brutális vagdosást. Érezte, hogy itt a vég. Isten adott neki egy utolsó napot, amit együtt tölthetett a barátaival, s a szerelmével. Egy napot, amibe nem rondítottak bele a hangok, a fájdalom, és a sötétség. Viszont mindennek vége szakad egyszer, s ahogy a nap eltűnt a horizonton az ő ideje is elérkezett.
Magában még jobban zokogva elevenítette fel azt pár emléket, amit Harry adott neki, a mosolyokat, a nevetéseket, a boldogságot, amiben a jelenlétében rátalált. Ezerszer elmotyogta mennyire sajnálja, amiért kudarcot vallott, s azt, hogy mennyire szereti Harryt, remélve, hogy a rekedtes suttogás eljut valahogyan a göndörkéhez.
Nem írt búcsúlevelet, azt mindig is túl drámainak tartotta. Olyan szótlanul akart elmenni, ahogy megszületett.
A világ összemosódott előtte, az egyetlen szín, ami megmaradt az vörös volt. Halványan elmosolyodott, érezte, hogy elérkeztek az utolsó percei.

Louis összeszorította a szemeit, majd a többi vágásra merőlegesen utoljára a csuklójára helyezte a pengét. Ajkaira harapott, majd szinte amilyen mélyen csak tudta a bőrbe nyomta a pengét, ezzel mély, s rohamosan vérző sérülést okozva a karján. Miután kihúzta a csepp borotvapengét húsából nyitotta ki a szemeit, s elégedetten nézte a kezét, ahogyan vére szinte patakként folyik le róla. Felemelte a kezét, hogy ne a földre potyogjon minden, hanem talán a ruhája ujja beszívjon belőle, bár nem gondolta, hogy ez után fel fog takarítani vörös vércseppei után. Ez volt az utolsó dolog amit tett, az utolsó mozzanat, mikor is érezte, hogy a lábai megadják magukat, mikor pedig kicsúsztak alóla hatalmas puffanással zuhant a fürdő csempéjére. Ez normális esetben fájdalmat okozott volna neki, de most csak feküdt ott, a hideg kövön. Karját nézte, ahogyan a vörös folyadék még mindig szivárog belőle, ezzel maga mellett átszínezve a padlót. Egyetlen, elhalt bocsánatkérést erőltetett még ki a torkán, mielőtt szemei is lecsukódtak volna.
Harry akkor parkolt le autójával a ház előtt, s látta, hogy Louis nappalijában, de a fürdőszobában is ég a villany, így tudta, hogy nem alszik. A fürdő világítását meglátva rémes érzés kerekedett el szívében. Azért jött ide, mert aggódni kezdett. A kávézó előtt szerelme nem volt túl meggyőző. Sietős léptekkel trappolt el az ajtóig, majd nyitott be azon, meglepte, hogy nem is volt bezárva. Miután nem találta a nappaliban, s a konyhában nevén szólította, de reakciót nem kapott. Szíve hatalmasat dobbant, ahogyan a fürdőszoba felé kezdett rohanni.

Abban a pillanatban, hogy meglátta szerelmét vérben úszva elterülve térdre esett. Megtörtént az elkerülhetetlen, egy angyal nem bírta a földi fájdalmakat, s visszavágyott a mennybe. De Harry azt nem hagyhatta, utolsó lélegzetvételével is küzdeni akart a szerelméért, így gyorsan a szinte holt test felé kezdett el kúszni, karjaiba vette az élettelen fiút, nem érdekelte, hogy a ruháját vörös vércseppek fogják bepiszkítani. Most minden egyes másodperc a szerelme élete ellen harcolt. Nem vesztegette hát az időt, remegő kezekkel tárcsázta a mentőket, s diktálta be a házszámot.
A távolban már hallotta a mentők hangos szirénáját, amikor végig simította ujjait a vakolat fehér arcon, ami egyáltalán nem tűnt meggyötörtnek, vagy éppen szomorúnak. Boldogságot tükrözött.
- Boo…- suttogta, ahogy a zokogása kissé alább hagyott. – Megígérted. Még a kisujjadat is nyújtottad. Az ígéreteket pedig nem szabad megszegni. Ne hagyj itt, oké? Ígérem én vigyázok majd rád. Minden reggel reggelivel keltelek majd, minden este a karjaimba fogsz elaludni, és én boldog leszek, amiért a világomat tarthatom a kezemben. Elviszlek majd moziba, vacsorázni…amit csak szeretnél. És majd ha elérkezettnek látjuk az időt, akkor örökbe fogadunk egy kislányt… vagy egy kisfiút…esetleg mindkettőt. Felneveljük őket, együtt leélünk egy életet, és akkor majd meghalhatsz, de most nem. Érted? Ígérem Louis, és én egyesekkel ellentétben betartom az ígéretemet. – a buta kis ígéretit, s az elképzelt jövőt az ajtón betörő mentősök törték meg, s Harry hagyta, hogy kivegyék kezéből az élettelen testet.
Lehunyta a szemét, s fohászkodott, hogy az egyetlen gondolata, amit eddig is szüntelenül ismételt a fiúnak, s szívből így is gondolta, elérjen a haldokló szépséghez.
Szeretlek.

Harry egy ideig még a fürdőszobában folytatta gondolatmenetét, az után is, hogy a mentők már elmentek. Fogalma sem volt, hogy mennyi idő telt el, mióta ott volt, teljesen egyedül. Remegő kezei közé vette a telefonját, majd egy számot keresett. Az N betűnél találta, meg a szőke Niall telefonszámát. Hangját próbálta kiegyenlíteni, hogy normálisan tudjon vele beszélni, de ez egyáltalán nem így jött össze, talán még inkább remegni kezdett.
- Niall? - Szólt bele a telefonba, ahogyan meghallotta a fáradt "Hallo"-t.
- Harry? Mi a baj? - Kérdezte már frissebben a szőkeség, gondolta, hogy barátja hangja nem véletlenül ilyen.
- Louis. - Nyögött ki mindössze ennyit elcsukló hangon, mire Niall azonnal tudta, hogy miről van szó. Egy azonnal ott leszek-kel csapta le a telefont, majd valóban, alig telt el pár perc és a házban volt. Szerencsére nem lakott túl messze. A göndör addigra már kiszédelgett a fürdőből, ruháját még mindig Louis vérének foltjai tarkították.
- Hol van Louis? Harry, mi történt? - Kérdezte kétségbeesetten a vállaira tapasztva a kezét, a göndör egy ideig üveges tekintettel bámult rá, majd megszólalt.
- Én mentőt hívtam. Ő haldoklott, én... - Beszélt tőmondatokban, erre pedig a szőke is szinte már elsápadt. Harry kezét megragadva kezdte el Harry kocsija felé húzni, majd betuszkolta oda. Ilyenkor áldotta, hogy ugyan nincs sajátja, a jogosítványát mégis megszerezte. A kórházba vezető út alatt párszor piros lámpát kaptak, akkor természetesen káromkodva ült a volán mögött azt kántálva, hogy váltson már. Mindezek ellenére sem tartott sokáig beérniük, de addigra már a smaragd szempárral rendelkező is kissé összeszedte magát. Mindketten a kocsi ajtaját kicsapva, majd be is vágva kezdtek el rohanni az épületbe, legelső dolguk a hajnalban már fáradt recepciós kisasszony letámadása volt, ki elsőnek ugyan meg sem értette mit kérdeznek, de a sietségre tekintettel végül hebegve közölte velük az emelet és a szoba számát.

Az órák keservesen lassan teltek, s a tudat, hogy Louis életéért harcolnak éppen kikészítette Harryt. Niallt elnyomta az álom már régen, viszont az ő szemére sehogy sem akart álmosság jönni, abban a pillanatban, hogy lecsukta szempilláit szerelme élettelen teste jelent meg előtte, bár ez a kép örökké beleégett a retinájába, éber állapotban sem hagyva őt békén.
A borzasztó rémképekből a nővér cipőjének kopogása zökkentette ki őket, mire a göndörke egyből felrázta a szöszit. A fiatal nő egy mappát tartott a kezében, s magabiztosan sétált a két fiú elé.
- Maguk Louis Tomlinson hozzátartozói? – vonta fel a szemöldökét, mire mindketten bőszen kezdtek el bólogatni. Figyelték a nővért, aki barna szemét még végig vezette a fehér lapokon, majd felnézett, meghozva az ítéletet. – Sikerült megmentetünk. Pihenésre van szüksége, de egyvalaki bemehet hozzá párpercre.
Niall bólintva adta át ezt a feladatot a göndörkének, aki nagyot nyelve követte a nőt. A szoba előtt megállt, nagy levegőt vett, felkészülve minden eshetőségre, bár biztos volt abban, hogy a fürdőszobai látványnál rosszabbat sosem fog észlelni.
Mégis, ahogy benyitott nem látott mást csak egy békésen alvó kisfiút, akinek az életét az egyenletes csipogás jelentette csak. Harry leroskadt az ágy mellé, kezébe vette a szerelme sebes kezét, ami most vastagon volt fehér fáslival bebugyolálva. Óvatos csókokat lehelt a sebhelyekre, ahogy mindig is tette, majd egy puszit nyomott a szeretett arcra. Erre a mozdulatra mintegy varázsütésre kezdett el éledezni a fiú, s az első szó, ami elhagyta kicserepesedett ajkait, az a fiúhoz szólt, aki elvette a szívét.
- Sajnálom…- suttogta, habár szemeit még mindig nem nyitotta ki, így olyan hatást keltve, mint aki álmában beszél. Harry közelebb hajolt hozzá, csapzott haját kisöpörte az arcából, s a homlokát a szerelméjéhez támasztotta.
- Minden rendben lesz, most már vigyázok rád. – mondta, s elméjében újra felmerült a jövő, a jövő melyet akkor festett le, miközben kezeiben a szerelme haldoklott. Kaptak egy újabb esélyt az élettől, hogy ez meg is valósuljon, hogy ne azok a buta ígéretek legyenek Harry egyetlen betartatlan ígéretei. Nem fogják elszalasztani azt a lehetőséget. – Ígérem.