Sziasztok sziasztok! :) Raven Agrippa ismételten jelentkezik és boldogan jelentem, hogy visszatért az életerőm meg micsodám az íráshoz, wee! Szóval ha ez így is fog maradni és nem csak ma volt ilyen remek kedvem mostantól remélem, hogy még több részt fogok nektek tudni hozni, a többi blogomba is :) Remélem, hogy tetszeni fog nektek ez a rész, puszilok mindenkit és köszönöm, hogy itt vagytok nekem kitartóan annak ellenére meddig szenvedek 1-1 résszel, imádlak titeket! ♥
Raven Agrippa
Louis Tomlinson
„Harry, én nem hiszem, hogy.." Kezdtem el a mentegetőzést, de természetesen semmire sem mentem vele.
„Ugyan már Lou, jó móka lesz!" Húzott a kezemnél fogva, muszáj volt beadnom a derekamat. Egy megadó sóhajt hallattam, miközben Hazza köszönt a férfinek a korcsolyák tárolója előtt. A férfi számomra ehhez-jogosítványt-kellene-tennem-mert-jármű részleghez érve a göndörkém elsőnek rám nézett, majd vissza a korcsolyákra és ismét rám.
„Hányas lábad is van, Lou?" Kérdezte meg, de természetesen mielőtt még válaszolhattam volna vette le a polcról a fehér jégkorcsolyát és adta azt a kezembe, rögtön ez után a saját kezébe vett egy fekete darabot, indult meg a pálya széle felé továbbra is fogva az egyik kezemet.
„Nyugodj meg, nem lesz bajod egy kis korizásból. Vigyázok rád." Jegyezte meg kuncogva, gondolom látta azt a csodálatosan kétségbeesett arckifejezést megjelenni rajtam minden egyes lépéssel, amivel közelebb kerültünk a végzetemhez. A bongyorimnak úgy 2 percig tartott felvenni mindkét lábbelit egyszerre. Ellenben én? Természetesen bénáztam, válaszul erre egy szelíd kuncogást kaptam. Hazza gyorsan hajolt le elém és kezdte el úgy tűnt teljesen szakszerűen bekötni a fűzőt. Amint végzett és erősen meghúzta mindkét felét a fűzőknek felnézett rám, ahogyan még térdelt előlem, ajkain mosoly ékeskedett. Az a gyönyörű mosolya, amely elrabolta a szívemet. Mire észbe kaptam már teljesen megbabonázott, s csak bámultam rá, akár egy szerelmes tini lány. Végül is, a szerelmes része még igaz is volt. Hazza felkuncogva fogta meg a kezemet, simogatta meg, majd állított fel lassan. Nos ez volt az a rész, amikor már magamhoz tértem, hiszen nemes egyszerűséggel borultam előre a bizonytalan lábaimon.
„Én, izé..” Kezdtem azonnal, a göndöröm meg ismételten csak nevetett.
„Semmi baj, megoldjuk. Segítek.” Nyugtatott ismételten, miközben a pálya felé kezdett el topogni. Nos, mit ne mondjak, próbáltam ismételni mozgássorozatát, mielőtt a jégre értünk volna. Párszor még bukdácsoltam, de ez nagyon könnyűnek bizonyult. Harry ekkor lépett rá a jégre. Olyan egyszerűen siklott el rajta, hogy egyből megjött a bátorságom. Annyira könnyen ment neki, abban a tudatban kezdtem el élni, hogy ez tényleg ilyen könnyű.
Magabiztosan léptem rá a jégre, s csúsztattam előre a lábamat, de a jelek szerint valamit nagyon rosszul csináltam. Akkorát estem, mint talán utoljára akkor, mint mikor biciklizni tanultam. Fájdalmasan felnyögve érkeztem a hátamra, ez után felülve kezdtem el dörzsölni sajgó testrészemet. Természetesen a kis védangyalom azonnal térdelt le mellém és kezdett el kérdezősködni: Hogy vagy, minden rendben, nagyon fáj? A fejemet rázva adtam a tudtára, hogy teljesen rendben vagyok, még egy kicsit sajog ugyan, de minden rendben. Kis boldogsággal az arcán nyugtázta, gondolom hihető választ adtam. Óvatosan és lassan felállt, majd lehajolva megfogta mindkét kezemet.
„Gyere, akkor most segítek felállni, és majd együtt megcsináljuk, rendben?” Tette fel újabb kérdését izgatottan. Nem tudtam neki nemet mondani. Annyira aranyos volt, ahogyan ennyire felpörgött már csak attól is, hogy korcsolyázunk. Együtt.
„Mikor koriztál utoljára?” Tettem fel ezúttal én a sajátomat, ő pedig elgondolkozott.
„Nos, talán tavaly. Még a szülővárosomban. De ha ez érdekel, akkor elég sokat korcsolyáztam régebben, ezért megy.” És megértette mire gondoltam. Talán erre mondják, hogy a szerelmesek fél mondatokból is megértik egymást? Mert akkor talán ez lehet az az igazi szerelem, amire én mindig is vágytam.
Már egészen biztos voltam benne, hogy Harry Styles el fogja velem feledtetni Liamet.
********************
Jó pár, mondhatni rengeteg esésen túlestem addigra, mire Hazzának végre sikerült megtanítania legalább az alapokat, hogy ne essek el minden egyes lábmozdulatommal. A kezemet egy másodpercre sem engedte el, hatalmas, meleg tenyere kellemesen tartotta az enyémet, mely ráadásul apró és hideg volt. Tél révén elég hamar sötétedett mostanság, az embereket viszont nem túlzottan érdekelte. Már régen este volt, amikor még a korcsolyapálya is tele volt emberekkel, boldog párokkal, szülőkkel, gyermekekkel. Nem igazán lehetett embert egyedül látni, a legkevésbé romantikus dolgok ezen a helyen inkább a baráti társaságok voltak. A sötét és a még hidegebb időjárás közeledtével a pálya szerencsére hihetetlenül felszerelt volt. Nem csak a holdfényen kívüli világot biztosította számunkra hatalmas lámpákkal, de még mesés hangulatvilágítás is volt felszerelve. Mindenfelé apró fehér és színes pontok voltak, kis égősorok. A kisebb gyerekeket már hazavitték, néhánynak viszont mégis sikerült rávenni anyát-apát, hogy még maradjanak egy kicsit. Ők mind, mind boldogan énekeltek, a 18. életévemet meghazudtoló módon korcsolyáztak sokkal jobban, mint én, sebességükkel és ügyességükkel szinte elsodortak. Hazzával mindössze néhány csókot váltottam egész idő alatt, egyébként mással sem töltöttük az időt, csak bolondságokról beszélgettünk és nevettünk. De ez pontosan így volt rendjén. Sosem töltöttem még ennyire jól a születésnapom előtti napot, mint ma. Semmi miatt nem kellett aggódnom, semmitől nem kellett félnem. És hogy miért nem?
Mert egy magabiztos és erős fiú tartotta meleg kezei közt enyémet, s éreztem: Az ő szíve csak értem dobban, az enyém pedig nem tudna ellentmondani ennek a tökéletességnek.
*******************
Késő este értünk haza, bár véleményem szerint anyáék teljesen tisztában voltak vele, hogy nem fognak már látni minket vacsorakor sem. Harryvel még mielőtt hazamentünk volna betértünk egy közeli kisebb étterem szerűségbe, hogy mégiscsak szerezzünk valamit az üres hasunkba, nem akartunk otthon felébreszteni a húgaimat és a szüleimet azzal, hogy amint beesünk a házba feltépjük a hűtőt. De ez pontosan így volt hangulatos. A fahéjas, tejszínhabos, kis narancskarikával megtoldott forrócsoki teljesen megadta az ünnep hangulatát. Pontosan azt a hangulatot, amit a szerelmesek éreznek ünnepekkor, azt, amit a nagyon összetartó emberek, családok éreznek ünnepekkor. A házunkban síri csendben lopakodtunk fel a lépcsőfokokon az emeletre, s tusoltunk le egyesével. Tulajdonképpen nem lett volna ellenemre, ha együtt kell vele fürödnöm, de talán érezte még rajtam azt a bizonytalanságot, amit még mindig nem tudtam elhagyni. Tulajdonképpen hálás is lehettem volna neki ezért. A hangulat még meghittebb volt köztünk, mint előző este. Az ágyban összebújva beszélgettünk nonszensz dolgokról, apró csókokat váltva néha, mígnem egymás karjaiban aludtunk el. Az emberek azt mondják, hogy mindenkinek a 18. születésnapja a legkülönlegesebb. Nos, mától úgy érzem, hogy egyet fogok tudni érteni, hiszen:
Végre el tudtam mondani magamról: Boldog vagyok.
Ez a december 23.-a örökké fog élni az emlékezetemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése